Az Áldozati Oszlopok 11 страница
Elmagyaráztam nekik, attól félek, hogy rontás van rajtam, hogy halált és pusztulást hozok mindazokra, akik közel állnak hozzám, és attól is félek, hogy börtönbe csuknak, mert az emberek azt hiszik majd, hogy én öltem meg Esmereldát. Sírtam, odabújtam apámhoz, odabújtam még Diggshez is; közben az orromban volt kikeményített kék egyenruhájának az illata, és éreztem, majdnem megpuhul és szinte már hisz nekem. Megkértem, menjen be a pajtába, vigye el az összes sárkányomat és égesse el valamennyit; ezt készségesen meg is tette egy mélyedésben, amelynek azóta Sárkánymáglya-völgy a neve. Sajnáltam a sárkányaimat, és tudtam, ha azt akarom, hogy hiteles maradjon a mutatvány, örökre le kell mondanom a sárkányeregetésről, de megérte. Esmereldát soha nem találták meg; utánam már senki nem látta, legalábbis amennyire Diggsnek a halászhajók és fúrótornyok legénysége körében végzett vizsgálódásaiból kiderült.
Sikerült hát kiegyenlítenem a számlát, és ráadásnak ott volt egy hét megterhelő, de élvezetes színjáték. A virágokat még akkor is szorongattam, amikor hazahoztak; úgy kellett szétfeszíteni az ujjaimat, hogy elvegyék. A hűtő tetején hagyták őket egy nejlonzacskóban, én is ott találtam rájuk két héttel később, összeaszva és holtan, észrevétlenül és elfeledve. Egyik éjszaka felvittem őket a padlástéri menedékhelyre, és még mindig ott vannak egy kis üvegben: picike, kitekeredett, barna és kiszáradt növények, olyanok, mint a régi cellux.
Néha eltűnődöm, vajon hogy ért véget unokatestvérem repülése: a tenger fenekén, vagy partra sodródva valami elhagyatott sziklás vidéken, esetleg felfújta a szél egy magas hegy tetejére, ahol a sirályok és a sasok tüntették el...
Szeretném azt hinni, hogy amikor meghalt, még mindig az óriás sárkánnyal lebegett az égben, hogy körberepülte a földet, és miközben lassan éhen és szomjan halt, mind többet veszítve súlyából, egyre magasabbra szállt, míg végül parányi csontváz lett belőle, amely ott sodródik valahol a bolygó körüli légáramlatokban; afféle női Bolygó Hollandi. De kétlem, hogy ez a romantikus látomás közel állna az igazsághoz.
A vasárnap legnagyobb részét ágyban töltöttem. Az előző éjszakai tivornyázás után pihenésre volt szükségem, rengeteg folyadékra, kevés ételre, és főleg arra, hogy elmúljon a másnaposságom. Kedvem lett volna akkor és ott eltökélni, hogy soha többé nem fogok berúgni, de beláttam, hogy zsenge koromra való tekintettel ez alighanem kissé irreális, így aztán csak annyit fogadtam meg, hogy nem fogok ennyire berúgni.
Amikor nem jelentem meg a reggelinél, apám feljött és dörömbölt az ajtómon.
– Ugye felesleges még megkérdeznem is, hogy mi bajod van?
– Semmi – brekegtem az ajtó irányába.
– Köszönöm, ennyi elég is lesz – mondta apám maró gúnnyal. – Na, halljam, mennyit ittál tegnap este?
– Nem sokat.
– Hmm – mondta.
– Nemsokára lemegyek – szóltam ki, és ide-oda hintáztam az ágyban, olyan hanghatást keltve, hogy azt hihesse, éppen felkelek.
– Te telefonáltál tegnap éjjel?
– Micsoda? – kérdeztem, abbahagyva a hintázást.
– Te voltál az, ugye? Sejtettem; próbáltad elváltoztatni a hangodat. Mi a csudának telefonáltál olyan későn?
– Ááá... Apa, komolyan nem emlékszem rá, hogy telefonáltam – feleltem óvatosan.
– Hmm. Tiszta hülye vagy te, fiam – mondta apám, majd nehézkesen lement az előszobába. Feküdtem az ágyamban és gondolkoztam. Teljesen biztos voltam benne, hogy nem én telefonáltam haza az éjjel. Jamie-vel voltam a kocsmában, aztán vele meg azzal a lánnyal odakint, aztán egyedül, amikor elszaladtam, aztán megint Jamie-vel, később vele és az anyjával, végül pedig hazagyalogoltam, majdnem teljesen kijózanodva. Nem voltak fehér foltok. Úgy gondoltam, biztosan Eric hívott. Abból, amit apám elmondott, úgy tűnt, nem sokat beszélhetett vele, különben megismerte volna a saját fia hangját. Visszafeküdtem, és reméltem, hogy Eric még mindig szabadon van és felénk tart, no meg azt is, hogy a fejem és a gyomrom abbahagyják végre a kellemetlenkedést.
– Hogy nézel ki? – kérdezte apám, amikor délután végül lementem a háziköntösömben, hogy megnézzek egy régi filmet a tévében. – Remélem, most büszke vagy magadra. Remélem, azt hiszed, hogy ha így érzed magad, attól majd férfi leszel.
Cöcögve megcsóválta a fejét, aztán tovább olvasta a Scientific Americant. Vigyázva leültem a nappali egyik nagy karosszékébe.
– Apa, elismerem, az este tényleg berúgtam egy kicsit. Sajnálom, ha dühös vagy miatta, de biztosíthatlak, hogy keservesen megbűnhődöm érte.
– Hát remélem, ebből legalább tanulsz majd. Van fogalmad róla, hány agysejtet sikerült elpusztítanod tegnap éjjel?
– Jó pár ezret – feleltem, miután számolgattam egy kicsit.
Apám lelkesen helyeselt:
– Legalább annyit.
– Máskor majd igyekszem jobban vigyázni.
– Hmm.
– Brrrrep! – közölte hangosan a végbelem, amivel engem is legalább annyira meglepett, mint apámat. Letette a folyóiratot, és bölcs mosollyal a levegőt bámulta a fejem fölött, miközben én a torkomat köszörülve a lehető legkisebb feltűnéssel meglibegtettem köntösöm alsó szegélyét. Láttam, hogy orrlyukai kitágulnak és finoman megremegnek.
– Világos sör és whisky, ha nem tévedek? – kérdezte bólogatva és újra kezébe véve az újságját. Éreztem, hogy elpirulok, és fogcsikorgatva ültem ott; örültem, hogy visszavonult az elegánsan fénylő lapok mögé. Hogy csinálta? Úgy tettem, mintha mi sem történt volna.
– Ja, igen. Remélem, nincs kifogásod ellene, de elmondtam Jamie-nek, hogy Eric kiszabadult.
Apám haragos pillantást vetett rám a folyóirata fölött, megcsóválta a fejét és tovább olvasott:
– Idióta – mondta.
Az esti étkezésem inkább csak csipegetés volt, mint vacsora. Utána felmentem a padlásra, és a távcsövön keresztül körbenéztem a szigeten, hogy biztos legyek benne, semmi nem történt, mialatt a házban pihentem. Minden csendesnek tűnt. Tettem egy rövid sétát a hűvös és borús időben, épp csak elmentem a sziget déli csücskéig és vissza, aztán bent maradtam és tévéztem még egy kicsit, amikor az alacsonyan fújó szél meghozta az esőt; a vízcseppek motyorékoltak az ablaküvegen.
Már ágyban voltam, amikor megcsörrent a telefon. Gyorsan felkeltem, mert még nem aludtam igazán, amikor megszólalt, és lerohantam, hogy még apám előtt érjek oda. Nem tudtam, fent van-e még.
– Igen – lihegtem, beletűrve a pizsamafelsőmet a nadrágba. Hallottam a sípjelet, aztán egy hang felsóhajtott a vonal másik végén.
– Nem.
– Mi? – kérdeztem homlokomat ráncolva.
– Nem – felelte a hang.
– Hogy mi van? – kérdeztem. Még abban sem voltam biztos, hogy Eric az.
– Te azt modtad: „Igen", én azt mondom: „Nem."
– Mit akarsz, mit mondjak?
– „Porteneil 531"
– Oké. Porteneil 531. Halló?
– Oké. Viszlát – a hang felvihogott, aztán elnémult a telefon. Vádlóan meredtem rá, és visszatettem. Újra megcsörrent. Felkaptam még az első csörgés közben.
– Ig... – kezdtem, aztán hallottam a sípjelet. Megvártam az utolsót, és beleszóltam:
– Porteneil 531.
– Porteneil 531 – mondta Eric. Most legalább biztosan úgy tűnt, Eric az.
– Igen – mondtam.
– Micsoda igen?
– Igen, ez itt a Porteneil 531.
– De én azt hittem, ez itt a Porteneil 531.
– Ez az. Ki beszél? Te vagy az...
– Én vagyok. Az ott a Porteneil 531?
– Igen – kiabáltam.
– És ott ki beszél?
– Frank Cauldhame – feleltem; igyekeztem megőrizni a nyugalmamat – És ott ki beszél?
– Frank Cauldhame – mondta Eric. Körbenéztem, fel és le a lépcsőn, de apámnak nyoma sem volt.
– Helló, Eric – mondtam mosolyogva. Elhatároztam, hogy akármi történjék is, ma este nem fogom kihozni a sodrából. Inkább leteszem a telefont, mint hogy valami rosszat mondjak, és a bátyám az állami posta újabb tulajdonát tegye tönkre.
– Most mondtam, hogy a nevem Frank. Miért szólítasz „Eric"-nek?
– Ugyan már, Eric! Megismerem a hangodat.
– Frank vagyok. És ne szólíts Ericnek.
– Jó, jó. Franknek foglak szólítani.
– És akkor ki vagy te?
Egy pillanatra eltűnődtem.
– Eric? – próbálkoztam.
– Most mondtad, hogy a neved Frank.
– Hát... – felsóhajtottam, fél kézzel nekidőltem a falnak, és azon tűnődtem, mit is mondhatnék. – Az csak... az csak vicc volt. Jaj istenem, nem is tudom. – Homlokráncolva néztem a telefont, és vártam, hogy Eric mondjon valamit.
– És amúgy, Eric? – kérdezte Eric. – Mi újság nálatok?
– Ó, semmi különös. Tegnap éjjel elmentem a kocsmába. Nem telefonáltál tegnap éjjel?
– Én? Nem.
– Aha. Apa azt mondta, valaki telefonált. Azt hittem, esetleg te voltál.
– Miért telefonálnék én?
– Hát nem is tudom – vállat vontam, csak úgy magamnak. – Ugyanazért, amiért ma hívtál. Akármiért.
– És szerinted ma miért telefonáltam?
– Nem tudom.
– Jézusom; nem tudod, miért telefonáltam, abban sem vagy biztos, hogy mi a neved, az én nevemet meg eltéveszted. Nem vagy egy nagy lumen, mi?
– Ajjaj – mondtam, inkább magamnak, mint Ericnek. Éreztem, hogy a beszélgetés teljesen félresiklik.
– És te nem kérdezed meg, hogy én hogy vagyok?
– Dehogynem – feleltem. – Hogy vagy?
– Szörnyen. És te hogy vagy?
– Megvagyok. Mért érzed magad olyan szörnyen?
– Nem is érdekel igazán.
– Dehogynem. Mi a baj?
– Semmi olyan, ami rád tartozik. Kérdezz valami mást, mondjuk, hogy milyen az idő, hogy hol vagyok, vagy ilyesmit. Úgyis tudom, hogy nem érdekel, hogy vagyok.
– Dehogynem érdekel. A bátyám vagy. Természetes, hogy érdekel – tiltakoztam. Ebben a pillanatban hallottam meg, hogy nyílik a konyhaajtó, és másodpercekkel később apám már meg is jelent a lépcső aljánál; belekapaszkodott a legalsó korlát tetején álló nagy faragott fagömbbe, és dühösen méregetett odalentről. Felemelte és kicsit oldalra hajtotta a fejét, hogy jobban halljon. Kimaradt valamennyi abból, amit Eric mondott, és csak ennyit kaptam el:
– ...érdekel, hogy mit érzek. Akárhányszor telefonálok, mindig ugyanaz a vége. „Hol vagy?" Téged semmi más nem érdekel; az nem érdekel, hogy a fejemmel mi van, csak a testem holléte. Nem is tudom, minek veszkődöm, de tényleg. Ennyi erővel akár ne is telefonáljak.
– Hmm. Hát igen. Ez van – mondtam, miközben mosolyogva néztem le apámra. Szótlanul és mozdulatlanul állt ott.
– Hát erről beszélek! Csak ennyit tudsz mondani. „Hmm. Hát igen. Ez van." Hát köszi, kurvára jólesik. Ebből is látszik, mennyire érdekellek.
– Ugyan már! Épp ellenkezőleg – mondtam, aztán kicsit távolabb vittem a kagylót a számtól, és lekiabáltam apámnak:
– Már megint Jamie az, apa!
– ...hogy minek veszem egyáltalán a fáradságot, tényleg nem...
Eric nem zavartatta magát és továbbra is beszélt összevissza, nyilvánvalóan fel sem fogta, mit mondtam az előbb. Apám is eleresztette a füle mellett, ugyanabban a testhelyzetben álldogált odalent, oldalra hajtott fejjel.
Megnyaltam a szám szélét és így kezdtem:
– Hát, Jamie...
– Micsoda? Látod? Most megint elfelejtetted a nevemet. Mi értelme az egésznek? Ezt mondja meg nekem valaki. Hm? Mi értelme? Ő nem szeret. De te azért szeretsz engem, ugye? – hangja kissé elhalkult és visszhangosabb lett; a szája nyilván eltávolodott a kagylótól. Olyan volt, mintha valaki máshoz beszélne, aki ott van vele a fülkében.
– Hát persze, Jamie – mosolyogtam apámra, és bólogatva fontam keresztbe egyik karomat a mellkasomon, igyekezve olyan lazának tűnni, amennyire csak tudtam.
– Te szeretsz engem, ugye, édesem? Lángol értem az a pici szíved... – motyogta Eric a távolban. Nyeltem egyet, és megint lemosolyogtam apámra.
– Hát így állnak a dolgok, Jamie. Épp mondtam is apának ma reggel. Ő is épp itt van – leintegettem neki.
– Szinte eléget a szerelem, amit irántam érzel, igaz, édes kicsikém?
A szívem és a gyomrom mintha frontálisan összeütközött volna, amikor Eric motyogása mögött meghallottam a gyors lihegést a telefonban. Egy halk nyüszítéstől és némi nyáladzó örvendezéstől az egész testem libabőrözni kezdett. Megborzongtam. Úgy ráztam a fejem, mintha épp most hajtottam volna föl egy ötvenszázalékos whiskyt. Lihhenés, nyüsszentés, lihhenés, nyüsszentés. A háttérben Eric halk csitítását hallottam. Úristen, ott van vele egy kutya a fülkében. Jaj, ne!
– Na jó! Figyelj ide! Figyelj ide, Jamie! Mit gondolsz? – kérdeztem hangosan és kétségbeesetten, azon tűnődve, vajon apám látja-e, hogy libabőrös vagyok. Úgy éreztem, a szemem is majd kiugrik a helyéről, de nem tehettem semmit; kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit, ami megnyugtatja Ericet és eltereli a figyelmét. – Arra... áh... arra gondoltam, hogy meg kéne... meg kéne kérni Willyt, vigyen el minket megint egy körre a kocsijában; tudod, az a régi Mini, amivel időnként fel-alá száguldozik kint a dűnéken. Baromi jó volt a múltkor is, nem igaz? – addigra már szinte brekegtem, kiszáradt a szám.
– Mi van? Miről beszélsz? – hallottam hirtelen Eric hangját közel a telefonhoz. Nagyot nyeltem és megint apámra mosolyogtam, akinek mintha kicsit összeszűkült volna a szeme.
– Nem emlékszel, Jamie? Mikor mentünk egy kört Willy kocsijával. Rá kéne beszélni apámat... ő is épp itt van – a közbevetést szinte belesziszegtem a telefonba –, hogy vegyen nekem egy régi kocsit, amivel furikázhatnék kint a homokon.
– Milyen baromságot beszélsz? Én soha nem vezettem senkinek a kocsiját a homokon. Már megint elfelejtetted, ki vagyok – mondta Eric, aki még mindig nem figyelt arra, mit mondtam.
Abbahagytam apám stírolását, elfordítottam a fejem, és a sarok felé néztem, miközben hatalmasat sóhajtottam, és kicsit eltartva magamtól a telefont, odasuttogtam magamnak: – Úristen.
– Igen. Persze, Jamie, úgy van – folytattam reményvesztetten. – A bátyám még mindig szökésben van, és errefelé tart, amennyire tudom. Én meg apa, aki épp itt van, reméljük, nincs semmi baja.
– Te kis szemétláda! Úgy beszélsz, mintha itt se volnék! Jézusom, de utálom, ha ezt csinálják velem! De te ugye nem tennél velem ilyet, igaz, kicsi szívem? – megint távolabbról szólt a hangja, és kutyaszerű hangokat hallottam (sőt, kiskutyaszerűeket) a telefonban. Gyöngyözni kezdett rajtam a verejték.
Léptek zaja hangzott az előszobából; hallottam, hogy apám leoltja a konyhában a villanyt. Aztán megint lépések zaja; elindultak felfelé a lépcsőn. Sietve megfordultam és apámra mosolyogtam, ahogy közeledett.
– Hát ez van, Jamie – préseltem ki magamból a szánalmas megjegyzést; szó szerint és metaforikusan is készen voltam.
– Lassan azért majd befejezheted a telefonálást – jegyezte meg apám, miközben elhaladt mellettem, aztán továbbment felfelé.
– Persze, apa! – kiáltottam vidáman, és azt a fajta fájdalmat éreztem a hólyagomban, ami olyankor szokott néha jelentkezni, amikor különösen rosszul áll a szénám, és fogalmam sincs, mit tegyek.
– Aúúúúúúúú!
Elrántottam a telefont a fülemtől, és pár másodpercig meredten bámultam rá. Nem tudtam eldönteni, hogy a hang Erictől vagy a kutyától származott-e.
– Halló? Halló? – suttogtam lázasan, majd felnézve láttam, ahogy apám árnyéka eltűnik az emeleti falról.
– Háááááúúúúúúúúúúúúú! – hallatszott a sikoly a vonal másik végéről. Egész testemben megremegtem és összerándultam. Úristen, mit művel azzal az állattal? Aztán a másik oldalon a kagyló koppant egyet, és megint zörgést és csapkodást hallottam.
– Te kis szemét! Hrrr! Bassza meg! A kurva életbe! Gyere vissza, te kis...
– Szia! Eric, akarom mondani, Frank! Úgy értem... Szia! Mi folyik ott? – sziszegtem, pillantásommal az árnyékot keresve odafent, a telefon fölé görnyedve és szabad kezemet a szám elé vonva. – Hé!
Zörgést hallottam, aztán az „Erről is te tehetsz!" kiabálást valahonnan a kagyló közeléből, majd még egy csattanást. Egy darabig homályos hangok szűrődtek el hozzám, de hiába füleltem feszülten, nem tudtam megmondani, mik voltak; az is lehet, hogy csak a vonal volt rossz. Már azon gondolkoztam, hogy leteszem, és épp erre készültem, amikor megint Eric hangját hallottam: motyogott valamit, de nem értettem.
– Szia! Mi az? – kérdeztem.
– Á, szóval még ott vagy, mi? Elszökött az a kis szemét. A te hibád volt. Jézusom, te nem vagy jó semmire!
– Sajnálom – mondtam, és úgy is éreztem.
– Hát ezzel kurvára elkéstél. Megharapott az a kis szar. De megint elkapom. Szemét – hallottam a sípjelet, majd a bedobott pénz zaját. – Gondolom, most örülsz, mi?
– Minek örülnék?
– Annak, hogy elszökött az a kurva kutya, te seggfej.
– Hogy én? – húztam az időt.
– Ugye nem azt akarod nekem mondani, hogy sajnálod, hogy elment?
– Áhh....
– Szándékosan csináltad? – kiabált Eric. – Te szándékosan csináltad! Azt akartad, hogy elszökjön! Nem engeded, hogy játsszak vele! Neked fontosabb, hogy a kutyának legyen jó, mint hogy nekem! Te kis szaros! Te szemét állat!
– Haha – nevettem, de nem túl meggyőzően. – Hát, kösz hogy hívtál... hm... Frank. Viszlát. – Lecsaptam a telefont, és ott álltam egy pillanatig, vállon veregetve magamat, amiért olyan jól kivágtam magam, ha az összes körülményt figyelembe vesszük. Megtöröltem kissé megizzadt homlokom, és utoljára még felnéztem az árnyéktalan falra.
Megráztam a fejem és felvánszorogtam a lépcsőn. Már ráléptem a legfelső lépcsőfokra, amikor megint megszólalt a telefon. Megdermedtem. Ha felveszem... De ha nem veszem fel, és apa felveszi...
Visszarohantam, felvettem, hallottam a bedobott érmék zaját; aztán a „Szemétláda!" ordítást, amit fülsiketítő csattanások sorozata követett, ahogy összecsapott a műanyag, a fém és az üveg. Behunyt szemmel hallgattam a csattanásokat és puffanásokat, amíg aztán egy különösen hangos robaj olyasféle zajban végződött, amit a telefonok általában nem adnak ki magukból. Akkor újra letettem a kagylót, megfordultam, felnéztem, majd fáradtan kapaszkodtam vissza felfelé a lépcsőn.
Az ágyamban feküdtem. Rövidesen valami hosszú távú megoldást kell találnom erre a problémára. Nem volt más lehetőség. Meg kell próbálnom ott befolyásolni a dolgokat, ahol a legmélyebb indítóok rejlik: maga Vén Saul. Valami nagyon hatásos gyógyszerre lesz szükség, ha nem akarom, hogy Eric önerőből tönkrevágja a teljes skót telefonhálózatot és megtizedelje az ország kutyalakosságát. Mindenekelőtt azonban meg kell kérdeznem a Gyárat.
Nem igazán az én hibám volt, de nyakig benne voltam, és nem kizárt, hogy tehetek is valamit az ügyben; kell hozzá az öreg kutya koponyája, a Gyár segítsége és némi szerencse. Hogy a bátyám mennyire lesz fogékony az általam kibocsátott hullámokra, akármilyeneket sikerül végül kiküldenem, nos, ezzel a kérdéssel, tekintettel Eric elmeállapotára, egyelőre nem szívesen foglalkoztam, de valamit muszáj volt tennem.
Reméltem, hogy a kiskutya tényleg megúszta. A fenébe is, én sosem vádoltam az összes kutyát azért, ami annak idején történt. Vén Saul volt a vétkes, Vén Saul úgy került be a történelmünkbe és a személyes mitológiámba, mint a Gaztrátor, de mostanra már – hála annak a sok kis állatkának, amelyek átrepültek a patak fölött – a hatalmamban volt.
Eric tényleg flúgos, akkor is, ha a bátyám. Szerencséje, hogy van valahol egy épelméjű ember, aki még szereti.