A Koponyák Földje
Amikor Agnes Cauldhame nyolc és fél hónapos terhesen berobogott a BSA 500-asán (hátracsapott kormány, Szauron szeme vörössel a benzintankra pingálva), apám – és ez talán megbocsátható – nem tapsikolt örömében, hogy itt látja. Végül is Agnes a születésem után majdnem azonnal elhagyta; apám ott maradt karjában egy sivalkodó csecsemővel. Ha valaki úgy tűnik el, hogy három évig képeslap vagy telefonhívás sem érkezik tőle, aztán belibeg a motorján, végig a városból kivezető ösvényen, majd át a hídon – a gumiborítású kormány épp csak nem súrolta a híd két oldalát –, ráadásul valaki mástól vár gyermeket vagy gyermekeket, és még elvárja, hogy fedelet kapjon a feje fölé, hogy etessék, gondozzák, és az apám még a szülést is levezesse, nos, ez azért némi elbizakodottságra vall.
Mivel még csak hároméves voltam akkor, nem sokra emlékszem belőle. Tulajdonképpen semmire nem emlékszem belőle, ahogy hároméves korom előttről sem emlékszem semmire. Erre persze nagyon is jó okom van. Abból, amit összeszedegettem, amikor apám méltóztatott elejteni néhány célzást, meggyőződésem szerint pontos képet raktam össze a történtekről. Néhanapján Mrs. Clamp is előrukkolt egy-két részlettel, bár valószínűleg ezek sem megbízhatóbbak, mint az, amit apámtól hallottam.
Amikor Agnes napbarnítottan, teljes életnagyságban (ami nem volt éppen kicsi), színes kaftánban, gyöngyök alatt roskadozva visszatért, bejelentve, hogy lótuszülésben óhajtja világra hozni gyermekét (amely állítása szerint hasonló pozícióban is fogant), miközben majd az „Om"ot ismételgeti folyamatosan, apámnak egyetlen arra vonatkozó kérdésére sem volt hajlandó válaszolni, hogy hol és kivel töltötte az eltelt három évet. Azt válaszolta, hogy apám túlságosan is a tulajdonának tekinti őt és a testét. Egészséges volt és gyermeket várt; épp elég volt ennyit tudni róla.
Apám tiltakozása ellenére Agnes bevette magát abba a szobába, ami valamikor a közös hálószobájuk volt. Hogy apám titokban örült-e a visszatérésének, vagy esetleg dőre illúziókat táplált arról, hogy Agnes esetleg végleg ott marad, azt nem tudhatom. Szerintem nem is olyan magabiztos ő, dacára annak a merengő kisugárzásnak, amellyel, ha akar, valóban imponáló hatást kelt, amikor megjelenik valahol. Gyanítom, anyám tagadhatatlanul határozott természete elegendő lehetett ahhoz, hogy uralkodjon fölötte. Mindenesetre az történt, amit ő akart, és nagyvilági stílusban töltött ott pár hetet azon a szerelmetes, békességes, mámorító stb. stb. nyáron.
Akkoriban apámnak még mindkét lába tökéletesen működött, és szüksége is volt rájuk, amikor fel-alá rohangált a konyha vagy az előszoba és az emeleti hálószoba között, valahányszor Agnes megrázta a kis csengőcskéket, amelyek trapéznadrágjának szárára voltak felvarrva; a nadrágot az ágya melletti szék támláján átvetve tartotta. Apámnak ráadásul még rólam is gondoskodnia kellett. Akkoriban épp totyogó korszakomban voltam, és mindenféle haszontalanságon járt az eszem, mint minden más normális, egészséges hároméves kisfiúnak.
Mint mondtam, semmire nem emlékszem, de azt mondják, nyilvánvaló élvezettel bosszantottam Vén Sault, a vénséges vén, csámpás, fehér buldogot, amelyet apám azért tartott, mert rettentően ronda volt és mert utálta a nőket. A motorokért sem volt oda, és amikor Agnes először beállított, teljesen megvadult, ugatva támadt rá. Agnes egyetlen jól irányzott rúgással a kert másik végébe penderítette, mire Vén Saul nagy csaholással bevette magát a dűnék közé, és csak akkor mutatkozott ismét, amikor Agnes ágyban volt, biztonságos távolságban. Mrs. Clamp váltig mondja, hogy apámnak már évekkel azelőtt el kellett volna altatnia a kutyát, hogy mindez történt, de szerintem az a nyáladzó, sárgás és vizenyős szemű, gyanús szagú dög épp azzal dolgozta meg apámat, hogy olyan visszataszítóan rusnya volt.
Agnes az előírt időben vajúdni kezdett; forró nap volt és dél felé járt az idő, szakadt róla az izzadság és ommozott magának, miközben apám vizet meg egyebeket forralt, Mrs. Clamp pedig anyám homlokáról itatta fel az izzadságot, és közben minden valószínűség szerint mesélt neki mindazokról az általa ismert nőkről, akik belehaltak a gyerekszülésbe.
Én odakint játszottam, rövidnadrágban szaladgáltam az udvaron, és – úgy képzelem – örültem ennek az egész cécónak a terhességgel, mert így szabadabban lehettem a házban és a kertben, nem zavartatva apám figyelő tekintetétől.
Hogy mivel ingereltem fel Vén Sault, hogy a hőségtől volt-e különösen harapós hangulatban vagy Agnes – ahogy Mrs. Clamp állítja – valóban fejberúgta, amikor megérkezett, arról fogalmam sincs. De egyáltalán nem kizárt, hogy az a borzas, szurtos, napbarnította és bátor kis rosszcsont, aki én voltam akkor, épp abban mesterkedett, hogy valami borsot törjön a kutya orra alá.
A kertnek egy olyan szegletében történt, amelyből apám később, amikor rájött a biokajaőrület, veteményeskertet csinált. Anyám, akinek még vagy egy órája volt a szülésig, lökött, nyögdécselt, tolt és mélyeket lélegzett, körülötte tüsténkedett Mrs. Clamp és az apám is, amikor mindhárman (legalábbis ketten: lehet, hogy Agnest túlságosan lefoglalta a szülés) eszeveszett ugatást hallottak, majd magas, rettenetes sikoltást.
Apám az ablakhoz rohant, kinézett a kertbe, aztán kiabálva kiszáguldott, faképnél hagyva a kiguvadt szemmel álló Mrs. Clampet.
Kirohant a kertbe és felkapott. Visszaszaladt a házba, felkiabált Mrs. Clampnek, az asztalra ültetett, és elhasznált néhány törülközőt, amíg úgy-ahogy sikerült elállítania a vérzést. Mrs. Clamp, aki még nem tudta, mi történt, dühösen jelent meg a gyógyszerrel, amit apám kért, aztán majdnem elájult, amikor meglátta azt a valamit a lábam között. Apám elvette tőle az orvosi táskát, és visszaküldte anyámhoz az emeletre.
Egy óra múlva, amikor visszanyertem az eszméletemet, elkábítva és kivérezve feküdtem az ágyamban. Apám fogta a vadászpuskáját (akkor még volt neki), és elindult, hogy megkeresse Vén Sault.
Pár perc alatt meg is találta, szinte még ki sem lépett a házból. Az öreg kutya a pinceajtóhoz levezető lépcsők alján kushadt az árnyas hűvösségben. Nyüszített és reszketett, levedző és lefittyedő állkapcsán gyermeki vérem elkeveredett a hússzagú nyállal és a szeméből szivárgó sűrű váladékkal; a kutya szánalmas vigyorral virnyákolt, reszketegen és könyörögve nézett fel apámra, aki felvette és megfojtotta.
Apámat csak jóval később sikerült rávennem, hogy mesélje el, mi történt; azt mondja, épp az utolsó szuszt nyomta ki a vonagló kutyából, amikor egy másik sikoltást hallott, ezúttal odafentről és bentről: akkor született a fiú, aki a Paul nevet kapta. Hogy miféle torz folyamatok játszódtak le apám agyában, amelyek arra vezették, hogy ilyen nevet adjon a gyereknek, azt el sem tudom képzelni, mindenesetre Angus ezt a nevet választotta újszülött fiának. Egyedül kellett kiválasztania, Agnes ugyanis nem maradt sokáig. Két napig lábadozott, megdöbbent és szörnyülködött egy sort azon, ami velem történt, aztán felült a motorjára és elporzott. Apám az útjába állva próbálta feltartóztatni a hídra vezető úton, így aztán Agnes elgázolta és csúnyán összetörte apám lábát.
Így történt, hogy Mrs. Clamp végül apámra viselt gondot, miközben apám ragaszkodott hozzá, hogy ő maga lásson el engem. Továbbra is megtiltotta, hogy az öregasszony másik doktort hívjon, és saját maga tette sínbe a lábát, bár nem tökéletesen; ezért sántít ma is. Másnap, hogy Paul anyja elment, az újszülöttet Mrs. Clampnek el kellett vinnie a helyi kórházba. Apám tiltakozott, de Mrs. Clamp rámutatott, hogy épp elég két beteget gondoznia, nem hiányzik neki még egy állandó felügyeletet igénylő újszülött.
Hát így zajlott anyám utolsó látogatása a szigeten és a házban. Egy halott és egy újszülött maradt utána, valamint ketten, akik így vagy úgy, de életük végéig megnyomorodtak. Nem rossz találati arány két hét alatt, a pszichedelikus hippiszerelem, a béke és az általános szeretet nyarán.
Vén Saul sírhelye a ház melletti lejtőn van, azon a részen, amit később Koponyák Földjének neveztem el. Apám azt állítja, hogy felvágta a kutya gyomrát, és megtalálta benne miniatűr nemi szervemet, azt viszont soha nem sikerült kiszednem belőle, hogy mit csinált vele.
Paul természetesen nem volt más, mint Saul. Az ellenség ravaszul – így kellett történnie – átköltözött a fiúba. Ezért választott apám ilyen nevet az újdonsült öcsémnek. Szerencse, hogy erre már akkor rájöttem, és még időben intézkedtem, máskülönben isten tudja, mi válhatott volna abból a gyermekből így, hogy Saul megszállva tartotta a lelkét. A szerencsének, a viharnak és nekem köszönhetően azonban ismeretséget köthetett a Bombával, és ez véget vetett kisded játékainak.
Ami a kisállatokat, a versenyegereket, fehér egereket és hörcsögöket illeti, nem volt más megoldás, mint hogy az iszapban végezzék egy-egy apró loccsanással; meg kellett szereznem Vén Saul koponyáját, és azért parittyáztam át őket a túlsó partra, hogy temetéseket rendezhessek, máskülönben apám soha nem engedte volna, hogy felássam a házi temetőt az ott nyugvó kedvencekért. Így aztán menniük kellett, egy-egy megfelezett tollaslabda méltatlan burkában távozva az árnyékvilágból. A tollaslabdákat a városi játék- és sportszerüzletben vettem, levágtam róluk a gumisapkát, aztán begyömöszöltem a műanyag tölcsérbe a protestáló tengerimalacot (azt csak egyszer használtam, a forma kedvéért, de túl drága volt és egy kicsit túl méretes is), amíg az úgy nem feszült rá középen az állatkák testére, mint valami kis ruha. Így feltollazva útnak indítottam őket a víz és az iszap fölött, és meg sem álltak a fulladásos halálig. Aztán eltemettem őket, azokat a nagy gyufásdobozokat használva koporsó gyanánt, amelyeket a kályha mellett tartottunk, és amelyeket már évek óta gyűjtöttem, játék katonák tárolására vagy házikónak használva őket.
Apámnak azt mondtam, hogy próbálom az állatkákat átjuttatni a másik oldalra, a szárazföldre, és hogy azok, amelyeket el kell temetnem, amelyek túl korán zuhantak le, tudományos kísérletezés áldozatai, de nem hiszem, hogy valóban szükség lett volna erre az ürügyre; úgy tűnt, apámat soha nem foglalkoztatta az alacsonyabb létformák szenvedése, annak ellenére, hogy valamikor hippi volt; talán az orvosi tanulmányainak köszönhetően.
Természetesen részletes munkanaplót vezettem, így aztán megvannak a feljegyzések, miszerint nem kevesebb, mint harminchét úgynevezett röptetési kísérletet hajtottam végre, mielőtt hűséges, hosszú nyelű vakolólapátom a Koponyák Földjének bőrén áthatolva valami olyasmibe ütközött, ami keményebb volt a homokos talajnál, és akkor végre tudtam, hol vannak a kutya csontjai.
Szép lett volna, ha napra pontosan egy évtizeddel a kutya halála után sikerül exhumálni a koponyáját, de igazság szerint néhány nappal elkéstem. A Koponya Éve mégis úgy zárult, hogy ősellenségem az én hatalmamban volt: az enyém volt végre az a csontköcsög, amit odvas fogként rántottam ki a földből, méghozzá egy az alkalomhoz illően sötét és viharos éjszakán, zseblámpám és Kenőkirály segítségével, miközben apám aludt, ahogy nekem is aludnom kellett volna, a mennyboltozat pedig csak úgy rengett a mennydörgésben, a szakadó esőben és a szélviharban.
Én is reszkettem, mire a Bunkerba szállítottam a dolgot, kis híján halálra rémisztve magam a paranoid képzelgéseimmel, de végül én voltam az erősebb: odavittem a mocskos koponyát, letisztítottam, beleállítottam egy gyertyát, körberaktam súlyos varázslattal, csupa fontos dologgal, aztán átfázva és vizesen, de épségben visszabújtam a jó meleg ágyba.
Minden körülményt figyelembe véve, végül is azt hiszem, jól jöttem ki a dologból; ennél jobban talán nem lehetett volna kezelni a problémát. Ellenségem kétszeresen is halott, és még mindig itt van nálam. Nem vagyok száz százalékig férfi, és ezen soha semmi nem változtathat; de én én vagyok, és ebben elegendő kárpótlást látok.
Ez a kutyaégetés tiszta baromság.