Ami Erickel Történt 1 страница
Önmagamhoz képest elég későn ébredtem. Apám épp akkor ért haza, amikor visszajöttem a partról. Rögtön lefeküdtem, így aztán jó nagyot aludtam. Reggel felhívtam Jamie-t, de csak az anyjával beszéltem, akitől megtudtam, hogy Jamie orvoshoz ment, de mindjárt hazaér. Bepakoltam a kis hátizsákba, szóltam apámnak, hogy kora estére hazajövök, aztán elindultam a város felé.
Jamie otthon volt, amikor megérkeztem hozzájuk. Megittunk néhány doboz Red Death sört, és fecsegtünk egy sort, majd miután közösen megettük a tízórait meg a süteményt, amit az anyja sütött, elköszöntem és továbbindultam, ki a városból a hegyek felé.
Egy jókora sziklán ültem a magasban, egy hanga födte, szelíd ívű köves lejtőn az erdészeti vállalat erdőségei fölött, és ebédeltem. Szemléltem a hőségben párálló messzeséget; elnéztem a város, a fehér juhok pöttyözte legelő, a dűnék, a szemétlerakó és a sziget fölött (nem mintha onnan szigetnek látszott volna: olyan volt, mintha a szárazföldhöz tartozna), a homok és a tenger fölött. Az égen csak néhány felhő függeszkedett; az odafent lüktető kékség a látóhatárhoz közeledve, az öböl és a tenger nyugodt zavartalansága fölött sápadtabbra fakult. Pacsirták daloltak körülöttem a levegőben, és egy ölyvet néztem, ahogy szitálva figyelte, moccan-e valami odalent a fű, a hanga, a rekettye és a zanót közt. A rovarok zümmögtek és táncoltak; páfránylegyezővel kellett elhessegetnem őket, miközben a szendvicsemet ettem és a narancslémet ittam.
Tőlem balra a hegyek égnek meredő csúcsai észak felé meneteltek, egyre magasabbra nőve, ahogy távolodva belevesztek a messzeségtől csillámló kékbe és szürkébe. Távcsövön keresztül néztem az alattam elterülő várost; láttam, ahogy a kocsik és kamionok araszolnak a főúton, és követtem egy dél felé tartó vonatot, ahogy megállt a városban, majd folytatta útját, a tengermelléki lapályon kanyarogva.
Nagy ritkán szeretek elszabadulni a szigetről. Persze nem túl messzire; ha mód van rá, szívesebben vagyok ott, ahonnan még láthatom, de mégis van úgy, hogy jobb eltávolodni és valamivel messzebbről, más perspektívából tekinteni a dolgokra. Természetesen jól tudom, milyen parányi földdarabról van szó; nem vagyok hülye. Tudom, hogy mekkora a bolygó, és hogy milyen mikroszkopikusan kicsi részét ismerem. Túlságosan sok tévét néztem és túlságosan sok természetfilmet meg útifilmet láttam ahhoz, hogy ne érzékeljem, mennyire korlátozott a tudásom, legalábbis ami a másféle helyek első kézből való ismeretét illeti; de én nem akarok messzebbre menni, nekem nincs szükségem rá, hogy utazzak, hogy idegen tájakat és másféle embereket ismerjek meg. Én tudom, ki vagyok, és tisztában vagyok a korlátaimmal. Nagyon is jó okom van rá, hogy korlátozzam a szemhatáromat: a félelem – ó igen, beismerem –, a külső megerősítés és biztonság utáni vágy egy olyan világban, amely történetesen nagyon kegyetlenül bánt el velem, méghozzá akkor, amikor még nem is volt valódi esélyem befolyásolni azt.
És itt van Eric történetének tanulsága is.
Eric elment. Eric, ez a csupa ész, csupa intelligencia, csupa érzékenység és csupa ígéret fiú elment a szigetről, és megpróbálta maga megszabni az útját; kiválasztott egy útirányt, és azt követte. Ezt az utat követve nagyrészt elpusztult benne mindaz, ami valaha ő volt, ő pedig átváltozott valaki mássá, akinek az egykori józan fiatalemberhez való hasonlóságai inkább csak obszcénnak tűnnek.
Mégis a bátyám volt, és bizonyos tekintetben még mindig szerettem. Én az átalakulása ellenére is szerettem, ahogy ő, gyanítom, a fogyatékosságom ellenére is szeretett engem. Olyasféle érzés ez, mint amikor az ember meg akar óvni valakit; állítólag ilyet éreznek a nők a gyerekek iránt, a férfiak pedig a nők iránt.
Eric még az én születésem előtt elment a szigetről, és csak a szünidőkre jött vissza, de szerintem spirituális értelemben mindig is ott maradt, és amikor – az én kis balesetem után egy évvel, amikor apám úgy gondolta, elég nagyok vagyunk már, hogy egyedül viselje gondunkat – ténylegesen visszatért, egyáltalán nem bántam, hogy ott van. Ellenkezőleg: kezdettől fogva jól megvoltunk egymással, és biztosan kínos perceket okoztam neki azzal, ahogy kiskutyaként követtem mindenhová, és állandóan majmoltam; persze Eric túl érzékenyen figyelte mások érzéseit ahhoz, hogy ezt elmondja nekem, és azt kockáztassa, hogy esetleg megbánt.
Amikor magániskolába küldték, sorvadoztam; amikor visszatért a szünidőkre, örömömben majd kibújtam a bőrömből: ugráltam, nyüzsögtem, és felizgattam magam. Egyik nyár a másik után telt el úgy, hogy sülve-főve együtt voltunk a szigeten, sárkányt eregettünk, modelleket építettünk fából, műanyagból, Legóból, Meccanóból és minden másból, ami a kezünk ügyébe került, gátakat emeltünk, kunyhókat húztunk fel és lövészárkokat ástunk. Repülőgépmodelleket röptettünk, hajómodelleket úsztattunk, homokvitorlásokat építettünk, és titkosírásokat, titkos társaságokat és nyelveket találtunk ki. Történeteket mesélt nekem, amelyeket menet közben költött. Volt köztük olyan, amit el is játszottunk: vakmerő katonákról, akik a homokdűnék között harcoltak, győztek, harcoltak, harcoltak, néha meghaltak. Kizárólag ilyenkor fordult elő, hogy szándékosan fájdalmat okozott: amikor a történetei a saját hősi halálát kívánták meg. Ilyenkor túlságosan beleéltem magam, ahogy ott feküdt a fűben vagy a homokban, és mielőtt meghalt, még egy utolsót sóhajtott, miután a levegőbe repítette a hidat, a gátat vagy az ellenséges csapatszállító konvojt, és többnyire még engem is kimentett a halál torkából; könnyeimmel küszködve pofozgattam, miközben megpróbáltam átírni a történetet, de nem fogadta el; elillant előlem, meghalt; túlságosan gyakran.
Amikor a migrénje kínozta – néha napokig is eltartott –, teljesen felajzott állapotba kerültem; hűsítőket és ételt vittem fel neki a második emeleti elsötétített szobába, beóvakodtam hozzá és csak álldogáltam ott, egész testemben megremegve, valahányszor felnyögött vagy fészkelődött az ágyán. Nyomorultnak éreztem magam, amíg ő szenvedett, és semminek nem volt már jelentése; a játékok és a történetek ostobának és értelmetlennek tűntek, és kizárólag annak láttam értelmét, ha kővel dobáltam a sirályokat vagy az üvegeket. Kimentem a partra, és sirályra vadásztam, eltökélve, hogy ha Ericnek szenvednie kell, akkor mások is szenvedjenek; amikor magához tért, az olyan volt, mintha újra nyár eleje lenne, és csak most érkezne: nem lehetett bírni velem.
Végül aztán magával ragadta őt az elvágyódás ösztöne, amely magával ragad minden igazi férfit, és elrabolta tőlem, kirepítve őt a mesés lehetőségekkel és szörnyű veszélyekkel teli külvilágba. Eric elhatározta, hogy apja nyomdokába lép és orvos lesz. Nekem azt mondta akkor, hogy alig változnak majd a dolgok; hogy ezután is szabad lesz a nyár legnagyobb részében, még akkor is, ha Glasgowban kell maradnia kórházi gyakorlatra, vagy az orvosokat kell kísérgetnie, akik a betegeket látogatják végig; azt mondta, ha együtt leszünk, minden ugyanúgy lesz majd, mint addig, de tudtam, hogy nem mond igazat, és láttam, hogy a szíve mélyén ő is tudja ezt. Ott volt a szemében és a szavaiban. Elhagyja a szigetet, elhagy engem.
Nem hibáztathattam, még akkor sem, amikor a legnehezebb volt. Ő volt Eric, a bátyám, aki azt teszi, amit tennie kell, mint a bátor katona, aki életét áldozta az ügyért, vagy éppen értem. Hogyan is kételkedhettem volna benne, hogyan is hibáztathattam volna, amikor ő soha egyetlen szóval nem éreztette, hogy kételkedne bennem vagy hibáztatna. Istenem, az a sok gyilkosság, három kisgyerek halála; közülük az egyik testvérgyilkosság. És egyszerűen fel sem merült benne a gondolat, hogy a legkisebb részem volna akár csak az egyikben is. Tudtam volna. Nem tudott volna a szemembe nézni, ha gyanakszik; teljesen képtelen volt a színészkedésre.
Így hát elindult dél felé, nagyszerű vizsgaeredményeinek köszönhetően hamarabb, mint a többiek, először egy évre, aztán még egyre. A közbeeső nyáron visszajött ugyan, de megváltozott. Még mindig próbált barátkozni velem, mint régen, de valahogy erőltetettnek éreztem. Eltávolodott tőlem, a szíve már nem volt a szigeté; ott volt a távolban azokkal az emberekkel, akikkel az egyetemen találkozott, ott volt a tanulmányaival, amelyeket nagyon szeretett; talán ott volt szerteszét a világ többi részén, de az biztos, hogy már nem volt a szigeten. Már nem volt velem.
Kimentünk, sárkányt eregettünk, gátakat építettünk, végigcsináltunk mindent, de semmi nem volt ugyanolyan; Eric felnőtt volt, aki mindent megtesz, hogy jól érezzem magam, nem pedig egy másik fiú, aki a saját örömét osztja meg velem. Nem volt rossz, még mindig örültem, hogy ott van, de egy hónap elteltével megkönnyebbülten ment el, hogy elkísérje egyetemista barátait egy dél-franciaországi nyaralásra. Meggyászoltam annak a barátnak és testvérnek az elmúlását, akit valaha ismertem, és akkoriban olyan fájdalmasan éltem meg a sebesülésemet, mint soha máskor – a sebesülésemet, amelyről tudtam, örökre a serdülőkorban rekeszt, tudtam, soha nem engedi majd, hogy felnőjek és igazi férfi váljon belőlem, aki képes a saját útját járni a világban.
Hamar elhessegettem magamtól ezt az érzést: enyém volt a Koponya, enyém volt a Gyár, és Eric helyett is férfias megelégedést éreztem az ő nagyszerű odakinti teljesítményei fölött, miközben a magam részéről a sziget és a körülötte fekvő területek teljhatalmú ura lettem. Eric leveleket írt nekem, amelyekben elmesélte, hogy boldogul, telefonon hívott engem és apánkat; gyakran megnevettetett a telefonban, úgy, ahogy csak a fifikás felnőttek tudják, még akkor is, amikor az ember nem akar nevetni. Soha nem hagyta, hogy úgy érezzem, végleg elhagyott engem vagy a szigetet.
Aztán történt vele az a szerencsétlen eset, amely sok egyéb, apám számára és számomra is ismeretlen dolog közepette jött, és amely elég erős volt ahhoz, hogy még azt a megváltozott Ericet is megölje, akit ismertem. Az eset hazarepítette Ericet, majd újra kirepítette a szigetről, valami más felé indítva el: keverékké vált, amelyben benne volt korábbi énje (bár sátánian kifordított módon) és egy bölcsebb világfi, egy sérült és veszélyes felnőtt, aki egyszerre zavarodott, szánnivaló és mániákus. Széttört hologramra emlékeztetett, amelyben egyetlen lándzsahegynyi szilánk tartalmazza az egész képet: szilánk és teljesség egyszerre.
A második évben történt, amikor egy nagy tankórházban segédkezett. Akkor épp nem is kellett volna odalent lennie a kórház gyomrában, az emberi selejtekkel; a szabad idejét áldozta erre. Később apámmal hallottuk, hogy Ericnek voltak gondjai, amelyekről nem beszélt nekünk. Belezúgott valami lányba, és rossz vége lett a dolognak: a lány közölte vele, hogy mégsem szerelmes belé, és elment valaki mással. Egy ideig különösen súlyos migrénrohamok gyötörték, és ez a tanulmányain is meglátszott. Ezért is döntött úgy, és nem csak a lány miatt, hogy nem hivatalosan besegít az egyetemhez közeli kórházban: segít az éjszakás nővéreknek. Éjszakánként a könyveivel együtt a kórtermekben ült, körülötte nyögések és köhögések: öregek, fiatalok, betegek.
Akkor is épp ott volt, amikor az a kellemetlen dolog történt. Azon az osztályon csecsemőket és kisgyerekeket tartottak, akik annyira elvesztették emberi formájukat, hogy odakint esélyük sem lett volna az életben maradásra, de még a kórházban sem volt hátra sok idejük. Az egyik nővér, aki jóban volt a bátyámmal, levélben írta meg nekünk, mi történt, és levelének hangneme arra utalt, hogy szerinte némelyik gyereket hiba életben tartani; úgy tűnik, az orvosok számára leginkább az orvostanhallgatóknak mutogatható szemléltető esetekként szolgáltak.
Forró és fülledt júliusi éjszaka volt. Eric lent rostokolt ezen a hátborzongató helyen, nem messze a kazánháztól és a kórház raktáraitól. Fejfájása, amely egész nap kínozta, a kórteremben ülve migrénes rohammá súlyosbodott. A szoba szellőzése már hetek óta hibás volt, szakemberek próbálták megjavítani; aznap éjjel forró és fülledt volt az idő, és az ilyesmit Eric migrénje mindig is nehezen bírta. Ha nem csak egy óra lett volna hátra, amíg jön valaki és felváltja, még Eric is feltett kézzel ismerte volna el, hogy nem bírja tovább, és hazamegy a kollégiumba lefeküdni. Ehelyett a kórteremben rohangálva pelenkázott, nyafogó csecsemőket csitított, sebeket kötözött át, infúziókat vagy miket állított be, miközben úgy érezte, szétreped a feje, látását fények és vonalak torzították.
Amikor az a dolog történt, Eric épp egy olyan gyerekkel foglalkozott, aki többé-kevésbé vegetatív volt: más fogyatékosságok mellett többek között képtelen volt a vizelete megtartására, valami bugyborékolásfélén kívül semmilyen hangot nem tudott kiadni, nem tudta rendesen irányítani az izomzatát – még a fejét is merevítővel kellett tartani –, koponyájára pedig fémlemez volt erősítve, mert a csontok, amelyeknek össze kellett volna nőniük, hogy egyáltalán legyen koponyája, sosem találkoztak, és még az agyvelejét védő bőr is papírvékony volt.
A gyereket pár óránként valami különleges keverékkel kellett megetetni, és Eric épp ezzel foglalatoskodott, amikor a dolog történt. Észrevette, hogy a gyerek valamivel csendesebb a szokásosnál, csak ül ott ernyedten a székében, könnyedén lélegezve és fátyolos szemmel maga elé meredve, máskor üres tekintete helyén szinte békés arckifejezéssel. Ennek ellenére úgy tűnt, nem lehet megetetni – pedig az etetés azon nagyon kevés tevékenység egyike volt, amelyekbe ő is bekapcsolódott, s talán még kedvét is lelte benne. Eric türelmesen tartotta a kanalat a semmibe révedő szempár előtt; a gyerek ajkához érintette, várva, hogy az majd szokás szerint kidugja a nyelvét, vagy igyekszik előrehajolni, hogy a szájába vegye a kanalat, de aznap éjjel a gyerek csak ült ott, még a szokásos bugyborékolásait sem hallatta, nem rázkódott a feje, nem verdesett a kezével, nem forgatta a szemét, csak meredt maga elé, valami különös és révült arckifejezéssel, amit akár boldogságnak is nézhetett volna valaki.
Eric nem adta fel, közelebb húzódott, és ahogy egyre jobban kínozta a migrén, megpróbált ügyet sem vetni a fejében toluló fájdalomra. Szelíden szólongatta a kisgyereket, aki ettől máskor általában jobbra-balra forgatta a szemét, és próbálta a hang irányába mozdítani a fejét, de aznap éjjel még ez sem működött. Eric a szék mellé kitett papírlapon ellenőrizte, hogy nem kapott-e a gyerek a szokásosnál több gyógyszert, de úgy tűnt, minden rendben. Még közelebb húzódott, gügyögve ingatta a kanalat, és közben küzdött a fejében lüktető fájdalom hullámaival.
Aztán a révülten bazsalygó kisgyerek simára borotvált fejére nézve észrevett valamit; valamit, ami olyan volt, mint egy mozdulat. Akármi volt is, kicsi volt és lassú. Eric félig becsukott szemmel megrázta a fejét, hogy elmozdítsa helyükből az odabent kibontakozó migrén reszkető fényeit. Felállt, kezében a kanálnyi pépes étel. Lehajolt a gyerek feje felé, hogy közelebbről is megnézze. Nem látott semmit, de a fém koponyatető széle alá pillantva mintha ott észrevett volna valamit; kissé felemelte a gyerek fejéről, hogy megnézze, nincs-e valami baj.
A kazánház egyik dolgozója, aki meghallotta Eric ordítását, egy jókora feszítővassal hadonászva rohant át a kórterembe. Ericet egy sarokba kucorodva találta, magzati pózban; félig térdelt és félig feküdt, fejét a két térde közé fogta, és arcát a padló felé fordítva vonított, ahogy a torkán kifért. A szék a beleszíjazott, még mindig révülten mosolygó gyerekkel együtt felborult, és Erictől pár lépésre hevert a padlón.
A kazánházból odarohanó férfi megrázta Ericet, de eredménytelenül. Aztán a székbe szíjazott gyerekre nézett, és odament hozzá, talán hogy felállítsa, de ahogy a közelébe ért, megtorpant és kirohant, és már okádott, mielőtt odaért volna az ajtóhoz. Amikor a felső emeletről érkező osztályos nővér, aki lejött, hogy megnézze, mi ez a nagy lárma, ott találta a folyosón, még mindig öklendezett. Eric addigra abbahagyta az ordítást és elcsendesedett. A gyerek még mindig mosolygott.
A nővér felállította a gyerek székét. Hogy neki is vissza kellett-e fojtania a hányingerét, hogy megszédült-e, vagy hogy – mivel látott vagy kezelt már ilyet, vagy még rosszabbat – úgy vélte, nem kell belőle akkora ügyet csinálni, azt nem tudom. Mindenesetre végül úrrá lett a helyzeten: segítségért telefonált, Ericet határozott szavakkal kiparancsolta a sarokból és leültette, a gyerek fejét betakarta egy törülközővel, és még a kazánházi munkás számára is volt néhány vigasztaló szava. A mosolygó gyerek koponyájából kivette a kanalat, amelyet még Eric hagyott ott, aki rögeszméjének első fellobbanásában talán úgy gondolta, kikanalazza, amit meglátott.
A kórterembe valahogyan legyek kerültek, minden bizonnyal még akkor, amikor elromlott a légkondicionálás. Bemásztak a rozsdamentes acélból készült koponyatető alá, és lerakták a petéiket. S hogy mit látott Eric a fémlapot felemelve, miközben érezte a felülről ránehezedő emberi szenvedés egész súlyát, miközben körös-körül érzékelte a hőguta által leterített, önmagába zárt sötét város roppant kiterjedését, miközben az ő feje is majdnem szétrepedt? Lomhán tekergő, saját egybefolyt emésztőnedveikben lebegő kövér kukacokat, amelyek a gyerek agyából táplálkoztak.
Tulajdonképpen úgy tűnt, Eric rendbe fog jönni. Nyugtatókat kapott, és néhány napot mint beteg töltött el a kórházban, aztán pár napos pihenő következett a szállásán. Egy héten belül újra elővette a könyveit, és az órákra is bejárt, mint korábban. Néhányan tudták, hogy történt valami, és látták, hogy Eric csendesebb, mint régen, de ez volt minden. Apám és én nem tudtunk semmit, csak annyit, hogy a migrénje miatt egy ideig nem járt órákra.
Később hallottuk, hogy Eric ivásnak adta a fejét, sokat hiányzott, nem a saját óráin jelent meg, álmában kiabált és felverte a lakótársait az emeleten, kábítószerezett, nem ment el a vizsgákra és a gyakorlatokra... Végül az egyetem kénytelen volt azzal a javaslattal élni, hogy ne is fejezze be a tanévet, mert már olyan sokat mulasztott. Ericet ez nagyon megviselte; témavezetőjének szobája előtt a folyosón halomba rakta és felgyújtotta az összes tankönyvét. Szerencséje volt, hogy nem indítottak ellene eljárást; az egyetem kegyes volt, és nem torolta meg szigorúan a régi faburkolatban a füst által okozott kisebb sérülést. Eric hazajött a szigetre. De nem hozzám. Hallani sem akart rólam, bezárkózott a szobájába, ordíttatta a lemezjátszóját, és alig járt ki, csak amikor a városba ment, ahol viszont hamarosan kitiltották mind a négy kocsmából, mert kiabált, káromkodott, és mindenkibe belekötött. Amikor nagy néha észrevett, csak bámult rám hatalmas, elkerekedett szemével, vagy cinkosan felvonta a szemöldökét, és ravaszul rám kacsintott. A szeme időközben sötétebb tónusú és táskás lett, és mintha az orrcimpája is sokkal többet izgett-mozgott volna. Egyszer felkapott és szájon csókolt, amitől halálra rémültem.
Apám majdnem olyan keveset beszélt, mint Eric. Valami rosszkedvű létezésre rendezkedett be: hosszú séták és fagyos, befelé forduló hallgatások. Rászokott a dohányzásra; egy darabig jóformán egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Nagyjából egy hónapig a ház pokollá változott, és sokat voltam kint, vagy a szobámban maradtam és tévét néztem.