Ami Erickel Történt 2 страница
Aztán Eric rászokott, hogy kisfiúkat ijesztgetett a városban; először férgekkel dobálta őket, aztán férgeket dugott az ingük alá, amikor hazafelé tartottak az iskolából. Amikor aztán Eric arra próbálta kényszeríteni őket, hogy egyék meg a férgeket és a nyüveket, néhány szülő, az egyik tanár és Diggs küldöttségbe jött a szigetre, hogy beszéljenek apámmal. Izzadságban úszva ültem a szobámban, amíg a megbeszélés tartott odalent a nappaliban, hallottam, hogy a szülők kiabálnak apámmal. Eljött egy orvos, aztán Diggs, sőt még egy szociális gondozó is, hogy beszéljen Eric fejével, de nem sokat lehetett belőle kiszedni; csak ült ott mosolyogva, és néha megemlítette, hogy a férgek mennyire fehérjedúsak. Egyszer kékre-zöldre verve és véresen jött haza; apám úgy gondolta, néhány idősebb városi fiú vagy pár szülő elkapta és ellátta a baját.
Már hetek óta tünedeztek el kutyák a városból, amikor néhány gyerek meglátta a bátyámat, miközben egy kannából épp benzinnel locsol le egy kis Yorkshire terriert, majd meggyújtja. A szüleik hittek nekik, és Eric keresésére indultak; amikor rátaláltak, épp egy öreg korccsal csinálta ugyanezt; ezt a kutyát egy marék ánizsos cukorkával csalta lépre. Végigkergették a város mögötti erdőn, de meglógott előlük.
Aznap este Diggs újra eljött a szigetre, hogy közölje velünk: letartóztatja Ericet rendzavarásért. Sokáig várt, és csak egy-két pohár whiskyt fogadott el, amikor apám kínálgatta. Eric nem jött haza. Diggs elment, és apám sokáig fenn maradt, de a bátyám még mindig nem mutatkozott.
Csak három nappal és öt kutyával később került elő, nyúzottan, mosdatlanul, füstszagúan és benzingőztől bűzölögve: ruhája cafatokban lógott, arca beesett és csupa mocsok. Apám hallotta, amikor kora reggel megjött, kifosztotta a hűtőt, behabzsolt több étkezésre elegendő ételt, és zajosan dobogva felment a lépcsőn.
Apám óvatosan lement telefonálni, felhívta Diggset, aki még reggeli előtt ott volt. Eric észrevehetett vagy meghallhatott valamit, mert kiszökött a szobája ablakán, lemászott az esőcsatornán, és Diggs biciklijén elmenekült. Egy újabb hétbe és még két kutyába került, mire végül elkapták, amint épp egy kocsiból szívta le a benzint kint az utcán. Az őrizetbe vétel során eltört az állkapcsa; ezúttal nem tudott elmenekülni.
Néhány hónappal később elmeháborodottnak nyilvánították. Végigcsinált egy csomó tesztet, számtalan szökési kísérlete volt, válogatás nélkül támadt rá ápolókra, orvosokra és szociális gondozókra, mindannyiukat perrel és gyilkossággal fenyegetve. Ahogy szaporodtak a vizsgálati eredmények és a kézitusák, egyre újabb és biztonságosabb intézetekbe szállították, amelyek mind egyre hosszabb ideig bent tartózkodó páciensekre voltak szakosodva. Apám és én úgy hallottuk, hogy amikor a Glasgow-tól délre lévő kórházba került, valamelyest lecsillapodott, nem próbált már megszökni, de utólag visszatekintve úgy tűnik, csak fogvatartóit akarta – a jelek szerint teljes sikerrel – a biztonság hamis érzetébe ringatni.
Most meg hazafelé közeledett, hogy találkozzon velünk.
Távcsövemmel lassan végigpásztáztam az előttem és alattam elterülő vidéket, északtól délig, egyik ködpárától a másikig, végig a városon, az országutakon, a vasúti síneken, a szántóföldeken és a homokon, azon tűnődve közben, hogy vajon tekintetem áthalad-e azon a ponton, ahol Eric épp most tartózkodik, persze ha már eljutott idáig. Úgy éreztem, nincs messze. Nem volt különösebb okom, hogy ezt higgyem, de ideje volt rá bőven, tegnap este a telefonban is tisztábbnak tűnt a hangja, mint korábban, és... egyszerűen így éreztem. Lehet, hogy épp erre jár; erőt gyűjt valahol, és várja az éjszakát, amikor újra elindulhat, vagy itt ólálkodik az erdőben, a zanótbokrok sűrűjében, vagy a dűnék közötti kis medencékben; talán épp hazafelé tart, vagy kutyákra vadászik.
Végig a hegyek között gyalogoltam, csak a várostól pár mérföldnyire délre ereszkedtem le, átkelve a katonás rendben álló tűlevelű erdők súlyos és sötét tömegén, ahol csak a távoli fűrészek zümmögtek bele a fák között honoló árnyas csendbe.
A síneken átérve elhaladtam néhány ringó árpaföld mellett, átvágtam az országúton és a hepehupás juhlegelőn, majd kiértem a homokra. Ahogy a part menti föveny kemény homokján gyalogoltam, sajgott a lábfejem és az egész lábam. A tenger felől enyhe szél kerekedett; örültem neki, mert a felhők mind eltűntek, és a nap, bár egyre alacsonyabban járt, még mindig perzselően sütött. Egy folyóhoz értem, amelyen a hegyek között egyszer már átkeltem, ahogy most a tenger mellett is; ismertem egy utat, amely felvezet a dűnék közé, ahol kábelhíd ível át a vízen. Birkák ugrottak félre az utamból, voltak köztük frissen nyírottak és még loncsosak is; arrább szökdécseltek azzal a fura szaggatott bégetésükkel, aztán, amikor újra biztonságban érezték magukat, megálltak, és letérdelve vagy előrecsapott fejjel folytatták a legelészést a virágoktól tarkálló fűben.
Emlékszem, régebben megvetettem a juhokat határtalan ostobaságukért. Csak azt láttam, hogy esznek, esznek és esznek, láttam, hogy egyetlen kutya is képes túljárni egy egész nyáj eszén, kergettem őket és kinevettem őket, ahogy menekültek, figyeltem őket, ahogy ostobaságukban mindenféle buta és kitekert testhelyzetbe hozták magukat; úgy gondoltam, nagyon is megérdemlik, hogy birkahúsként végezzék, és még az is túl jó nekik, hogy gyapjútermelő gépek gyanánt használják őket. Évekig tartott, amíg egy hosszú és lassú folyamat végén ráébredtem, hogy mit jelképeznek valójában: nem a saját ostobaságukat, hanem a mi hatalmunkat, a mi kapzsiságunkat és önzésünket.
Miután megértettem az evolúcióelméletet, és már konyítottam egy keveset a történelemhez és a mezőgazdasághoz is, beláttam valamit: az, hogy ma milyenek ezek a sűrű bundájú, nehéz felfogású állatok, amelyeken annyit nevettem, ahogy mindig egymás nyomában mentek, meg ahogy beleakadtak a bokrokba, az legalább annyira köszönhető a farmerek nemzedékeinek, mint amennyire a juhok nemzedékeinek; mi alkottuk őket, mi gyúrtuk át elődeiket, azokat a vad és gyors felfogású túlélőművészeket, mi változtattuk őket engedelmes, ijedt, ostoba és porhanyós húsú gyapjútermelőkké. Nem akartuk, hogy eszesek és agyafúrtak legyenek, márpedig az intelligenciájuk és az agresszivitásuk bizonyos fokig összetartozott. A kosok természetesen valamivel értelmesebbek, de még ők is lealacsonyodnak az idióta nőstények szintjére, akikkel érintkezniük kell, és akiket meg kell termékenyíteniük.
Ugyanez az elv érvényes a csirkékre, a tehenekre, és majdnem mindenre, amire elég korán rátettük kapzsi, telhetetlen kezünket. Néha felötlik bennem, hogy a nőkkel is valami hasonló történhetett, de ebben alighanem tévedek, bár az elmélet rendkívül tetszetős.
Vacsorára hazaértem, befaltam az omlettet, marhasültet, sült krumplit és paradicsomos babot, az este hátralévő részét pedig tévézéssel töltöttem, valamint azzal, hogy döglött marhák darabkáit piszkáltam ki a fogamból.
Kutyafuttatás
Mindig bosszantott, hogy Eric megőrült. Bár az ő őrültsége nem olyasmi, amit be- és ki lehet kapcsolni, hogy az egyik percben őrült, a másikban meg nem, szerintem aligha kétséges, hogy az az eset a mosolygó gyerekkel valami olyasmit indított el benne, ami szinte elkerülhetetlenül a teljes összeomláshoz vezetett. Volt valami a bátyámban, ami képtelen volt elfogadni a történteket, valami, ami nem tudta közös nevezőre hozni a látványt azzal, amit arról gondolt, ahogy a dolgoknak lenniük kellene. Talán énjének valami mélységesen mély része, amelyet maguk alá temettek az idő és a növekedés rétegei, mint egy modern nagyváros római kori romjait, még mindig hitt Istenben, és képtelen volt elviselni a felismerést, hogy ilyesmi történhet bármely lénnyel, akit az Isten állítólag saját képére formált.
Akármi bomlott is akkor meg Ericben, valami olyan gyengeség, alapvető hiba volt, amit egy igazán nagy ember nem engedhet meg magának. Sok száz – talán sok ezer – filmből és tévéműsorból tudom, hogy a nők képtelenek alakítani a fontos dolgokat, amelyek csak úgy megtörténnek velük: megerőszakolják őket, vagy amikor meghal az imádottjuk, teljesen szétesnek, megőrülnek vagy öngyilkosok lesznek, vagy egyszerűen csak halálra bánkódják magukat. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem mindegyikük reagál így, de nyilvánvalóan ez a szabály, és azok vannak kisebbségben, akik eltérnek ettől.
Biztosan vannak erős nők is, akiknek az átlagnál több férfirész van a jellemükben, és gyanítom, hogy Eric a saját személyiségének esett áldozatul, amelyben a kelleténél kicsit több volt a nőrész. Az állandó szorongás, hogy ne okozzon fájdalmat másoknak, érzékenysége, vagy sebezhető, másokra figyelő zsenialitása – nos, mindez részben azért volt meg benne, mert túlságosan is úgy gondolkodott, mint egy nő. Addig a csúnya esetig nem lett belőle gond, de szélsőséges körülmények között elég volt ahhoz, hogy összeroppantsa.
Apámat hibáztatom – és persze azt a buta picsát, akárki volt is, aki dobta egy másik pasiért. Apám azért hibás legalább részben, mert engedte azt a hülyeséget, amikor Eric kicsi volt; hagyta, hogy azt vegyen fel, amit akar, hogy válasszon a kisruhák és a nadrágok között; Harmsworth és Morag Stove teljes joggal aggódtak amiatt, ahogy Angus fia nevelkedik, és nagyon jól tették, amikor felajánlották, hogy gondját viselik. Talán minden másként alakult volna, ha apámnak nincsenek olyan agyalágyult ötletei, ha anyám nem utasítja el Ericet, ha Stove-ék hamarabb magukkal viszik; de úgy történt, ahogy történt, és ha már így esett, nagyon remélem, apám legalább annyira hibáztatja önmagát, mint én őt. Azt akarom, hogy állandóan érezze a bűntudat ránehezedő súlyát, hogy álmatlan éjszakái legyenek miatta, és hogyha mégis elalszik, hideg verítékben fürödve riadjon fel a rémálmaiból. Megérdemelné.
A hegyi túrám estéjén Eric nem hívott. Elég korán lefeküdtem, de tudom, hogy hallottam volna, ha megszólal a telefon. Olyan fáradt voltam a hosszú kirándulás után, hogy egyhuzamban végigaludtam az éjszakát. Másnap a szokott időben keltem, a reggel hűvösében sétáltam egyet a homokon, és épp időben értem vissza, hogy bevágjak egy kiadós meleg reggelit.
Én idegesnek éreztem magam, apám viszont nyugodtabb volt a szokásosnál. A hőség gyorsan kibomlott; a ház még nyitott ablakok mellett is fülledt volt. Szobáról szobára ténferegtem, kinéztem körben a nyílt térségekre, az ablakpárkányokra támaszkodva összeszűkült szemmel fürkésztem a vidéket. Végül aztán, miközben apám egy strandszékben bóbiskolt, felmentem a szobámba, felvettem egy pólót és a könnyű, zsebes mellényemet, megtöltöttem a zsebeit mindenféle hasznos dolgokkal, kis hátizsákomat átvetettem egyik vállamon, és elindultam, hogy jó alaposan körülnézzek a sziget lehetséges megközelítési útvonalainak környékén; gondoltam, talán a szemétlerakót is útba ejtem, ha nem lesz túl sok a légy.
Feltettem a napszemüvegem, és a barna polaroid lencsék mögött még élénkebbek lettek a színek. Alig léptem ki az ajtón, máris izzadtam. Az egyszerre több irányból fújó, bágyadtan és bizonytalanul kavargó langyos szél szinte egyáltalán nem enyhítette a hőséget, de fű- és virágillatot hozott. Egyenletes léptekkel haladtam, végig az ösvényen, át a hídon, tovább a patak szárazföldi ága mentén, követve a meder folyását és átugrálva a leágazásokon meg a patakot tápláló kis ereken, egészen a gátépítő területig. Itt észak felé fordultam és elindultam a tengerre néző dűnék vonalán; a fárasztó, déli fekvésű kapaszkodók és a hőség dacára mindegyik homokos tetőre felmásztam, hogy messzebbre ellássak.
A hőségben minden vibrált, bizonytalanná vált és elmozdulni látszott. A homok forró volt, amikor rátenyereltem; sokféle kisebb-nagyobb rovar zümmögött és surrogott körülöttem. Elhessegettem őket.
Volt, hogy elővettem a távcsövet; letöröltem az izzadságot a homlokomról, és a szememhez illesztett távcsövön át fürkésztem a messzeséget a forróságtól kocsonyás, vibráló levegőben. A fejtetőm bizsergett az izzadtságtól, viszketett a lábam köze. A szokásosnál gyakrabban vettem elő és ellenőriztem a magammal hozott dolgokat, szórakozottan méricskéltem az acélgolyókkal teli kis vászonzsák súlyát a tenyeremben, megérintettem az övembe tűzött vadászkést és csúzlit, megnéztem, megvan-e még az öngyújtóm, a pénztárcám, a fésűm, a tükröm, a tollam és a papírjaim. Ittam a kis vizeskulacsból, bár a víz már meleg volt és állott.
Körbenézve a homokra és a partot nyaldosó hullámokra, láttam néhány érdekesnek tűnő darabot a hordalékban, de inkább a dűnék között maradtam, felkapaszkodva a magasabbakra, amikor arra volt szükség; észak felé tartottam, patakokon és nedves réteken keltem át, el a Bombakörig és tovább, elhaladva a mellett a hely mellett, amelynek végül nem adtam nevet: onnan repült el Esmerelda.
Csak akkor jutottak eszembe, miután elhagytam őket.
Egy óra telhetett el, amikor befordultam a szárazföld belseje felé, majd délnek vettem az irányt, végig a szárazföld felé nyíló utolsó dűnék sora mellett, amely a bozóttal tarkított legelőre néz. A juhok lassan mozogtak, mint a férgek; ettek. Egyszer megálltam és egy nagy madarat néztem; odafenn körözött és keringett a zavartalan kékségben, a felszálló légáramlatokra támaszkodva fordult hol erre, hol arra. Lejjebb néhány sirály lebbentette meg a szárnyát időről időre; nyakuk jobbra-balra forgott, ahogy keresgéltek. Az egyik dűne tetejéhez közel döglött békát találtam: kiszáradva, véresen és homoktól ragacsosan hevert a hátán; kíváncsi voltam, hogy kerülhetett oda. Valószínűleg egy madár ejtette le.
Végül feltettem a kis zöld sapkámat, hogy megvédjem a szemem az izzó ragyogástól. Egy lendülettel lent is voltam az ösvényen, egy vonalban a házzal és a szigettel. Folytattam tovább, meg-megállva, hogy körbenézzek a távcsővel. Autók és kamionok csillantak meg a fák között a nagyjából egymérföldnyi távolságban futó országúton. Egyszer helikopter repült el felettem, valószínűleg valamelyik olajfúró torony vagy olajvezeték felé tartott.
Épp elmúlt dél, amikor az alacsony fák közül kilépve a szemétlerakóhoz értem. Leültem az egyik fa árnyékában, és a távcsövön keresztül megvizsgáltam a helyszínt. Sirályokat láttam, de embereket nem. Vékony füstpamacs emelkedett a magasba valahol a telep közepén; körülötte szétterítve a város és a környék összes szemete: kartondobozok, fekete műanyag zsákok, meg a régi mosógépek, tűzhelyek és hűtők megcsillanó, viharvert fehérsége. A kialakuló parányi forgószelekben papírdarabok libbentek fel erőre kapva, egy percig köröztek, majd újra a földre hulltak.
Óvatosan lépkedve jártam be a szemétlerakót, s közben kedvtelve szívtam be rothadó, édeskés szagát. Néha belerúgtam valamibe, bakancsommal felfordítottam egy-egy érdekes darabot, de nem láttam semmi igazán értékeset. Az évek során részben azért szerettem meg a lerakót, mert soha nem ugyanolyan; úgy mozgott, mint valami hatalmas élőlény, roppant amőbaként terjeszkedve, miközben magába olvasztotta az egészséges talajt és a közös hulladékot. Ma valahogy mégis fáradtnak és unalmasnak tűnt; ingerülten, szinte dühösen néztem. A középen pislákoló tűzbe dobtam néhány aeroszolos flakont, de még ez sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: erőtlenül pukkantak szét a sápadt lángok között. Otthagytam a szemétlerakót, és megint délnek vettem az irányt.
Vagy egy kilométernyire a lerakótól, egy keskeny patak közelében állt egy jókora, földszintes nyaraló, tengerre nyíló ablakokkal. Be volt zárva, és nem lakott benne senki; nem láttam friss nyomokat a házhoz vezető, hepehupás ösvényen sem, amely a nyaralót megkerülve vezetett le a partig. Ezen az ösvényen vitt le bennünket ócska Minijében Willie, Jamie egyik barátja, hogy száguldozzunk és nagyokat faroljunk vele a dűnék között.
Benéztem az ablakon az üres szobákba, a sarkokban gubbasztó, porosnak és elhanyagoltnak tűnő, össze nem illő darabokból álló bútorokra. Az asztalon egy régi képes újság hevert; egyik sarka kifakult a napfényben. Az oromzati fal árnyékában leültem, megittam a maradék vizet, levettem a sapkámat, és a zsebkendőmmel megtöröltem a homlokomat. Messziről, a part menti lőtérről tompa robbanások moraját hozta szél; a tenger felől nyugatra tartó lökhajtásos gép zúgott el fölöttem.
A ház másik oldalán sünzanótbokrokkal és satnya, szél formázta fákkal borított alacsony dombok vonulata kezdődött. Legyeket hessegetve arrafelé fordítottam a távcsövet; megfájdult a fejem, és az imént megivott langyos víz ellenére is kiszáradt a nyelvem. Amikor leengedtem a távcsövet és újra feltettem a napszemüveget, meghallottam.
Valami vonított. Valami állat ordított kínjában (Jézusom, remélem, nem emberből szakadt ki ez a hang): egyre magasabb, kínnal teli, jajveszékelő hang volt, olyan, amit csak in extremis adnak ki magukból az állatok; olyan hang volt, amiről azt reméljük, soha egyetlen élőlénynek sem jöhet ki a torkán.
Ültem ott és szakadt rólam az izzadság; a rekkenő hőségben szinte felrepedt a bőröm, mindenem fájt, és mégis megborzongtam. Úgy rázkódtam végig egész testemben a hullámszerűen rám törő hidegség érzésétől, mint a kutya, amikor lerázza magáról a vizet. A tarkómon a szőr kiemelkedett a verejtékből és felállt. Támaszt kereső kezemmel a meleg házfalat kaparva gyorsan feltápászkodtam; a távcső a mellemnek ütődött. Az ordítás a dombok közül jött. Egy mozdulattal feltoltam a napszemüveget, és a szemem elé kaptam a távcsövet, jól odaverve a szemöldökcsontomhoz, miközben a fokuszálógombot tekergettem. Remegett a kezem.
Valami fekete száguldott ki a zanótbokrok közül, füstcsíkot húzva maga után. Lerohant a sárga foltokkal pettyezett füves lejtőn, és átbújt egy kerítés alatt. Ahogy a távcsővel követni próbáltam, fel-alá mozgattam a tájat. Az éles jajveszékelés vékonyka és borzalmas hangja a levegőben lebegett. A valami eltűnt a bokrok mögött, elvesztettem szem elől, de aztán újra megláttam, ahogy lángolva, homokpermetet szórva rohant és ugrált a fű és a nád között. A szám teljesen kiszáradt; nyelni sem tudtam és fuldokoltam, de tovább követtem az állatot, ahogy ide-oda perdült és forgott, magas hangon csaholva, a levegőbe ugorva, majd visszazuhanva, mintha helyben ugrálna. Aztán eltűnt, pár száz méterre tőlem, és körülbelül ugyanannyira a domboktól.
Gyors mozdulattal újra felemeltem a távcsövet, végigpásztáztam vele a dombok tetejét, vissza, fel, megint vissza, és újra végigpásztázva az egészet; egy ponton megtorpantam és feszülten bámultam egy bokrot, aztán a fejemet rázva újra végignéztem a dombvonulaton egész hosszában. Agyamnak valami oda nem illő dolgokra szakosodott része arra gondolt, hogy amikor a filmekben a szereplők a távcsövön keresztül néznek és mi is azt látjuk, amit ők, akkor mindig fekvő nyolcast látunk, de amikor én használom a távcsövet, nagyjából szabályos köröket látok. Elvettem a szememtől a távcsövet, gyorsan körbenéztem, de nem láttam senkit; aztán kisprinteltem a ház árnyékából, átugrottam a kert határát jelző alacsony drótkerítésen, és a dombok felé rohantam.