Ami Erickel Történt 5 страница
– Frang! – kiáltott megint, aztán: – Á... bassza meg...
Repesett a szívem, ahogy ott feküdtem. Soha nem hallottam még káromkodni. Valahogy obszcénül hangzott az ő szájából, nem olyan volt, mint amikor Jamie vagy Eric szinte oda sem figyelve ejti ki ezeket a szavakat. Hallottam a szuszogását a feljáró alatt, éreztem, ahogy a nyíláson keresztül hozzám is elér a szaga: whisky és dohány.
Megint a lépcső, ahogy bizonytalan léptekkel leért a fordulóba, aztán az ő ajtaja; ajtócsapódás. Felsóhajtottam, és csak akkor vettem észre, hogy visszatartottam a lélegzetemet. A szívem a torkomban dobogott, és szinte meglepett, hogy apám nem hallja a mennyezet deszkáin keresztül. Vártam egy darabig, de nem hallottam újabb neszeket, csak azt a távoli fehér zajt a nappaliból. Olyan volt, mintha bekapcsolva maradt volna a tévé, valahol két csatorna között.
Fekve maradtam, adtam neki még öt percet, aztán lassan feltápászkodtam, leporoltam magam, betűrtem az ingem, a sötétben megkerestem és felemeltem a vászonzsákot, az övembe dugtam a csúzlit, némi tapogatózás után megtaláltam a mellényemet, aztán teljes menetfelszerelésben lemásztam a létrán a lépcsőfordulóba, és puha léptekkel elindultam lefelé.
A nappaliban a televízió az üres szobát szórakoztatta szikrázó, színes sziszegésével. Odamentem és kikapcsoltam. Megfordultam, hogy kimenjek, és megláttam apám tweedzakóját; összegyűrve hevert az egyik karosszékbe dobva. Ahogy felemeltem, megcsörrent benne valami. Miközben végigkutattam a zsebeit, fintorognom kellett a kiáradó italszagtól és dohányfüsttől. Ujjaim összezárultak egy kulcscsomó körül.
Kivettem és rábámultam. Ott volt a bejárati ajtó kulcsa, a hátsó ajtóé, a pincekulcs, a pajta kulcsa, pár kisebb kulcs, amelyek nem voltak ismerősek, és egy másik: kulcs a ház egyik szobájához, olyan, mint az én szobámé, csak más rajta a bevágás. Éreztem, hogy kiszárad a szám, és láttam, hogy kitartott kezem remegni kezd. Verejtékcseppek csillogtak rajta, hirtelen a tenyerem vonalai mentén gyöngyözött az izzadság. Lehet, hogy a hálószoba kulcsa, vagy...
Hármasával véve a lépcsőfokokat felrohantam, csak akkor törtem meg a ritmust, ha nyikorgó lépcsőfok következett volna. Elmentem a dolgozószoba előtt, fel apám hálószobájáig. Az ajtó résnyire nyitva volt, kulcsa a zárban. Hallottam apám horkolását. Halkan becsuktam az ajtót, és lerohantam a dolgozószobához. Becsúsztattam a kulcsot a zárba: úgy fordult el, mint kés a vajban. Ott álltam egy-két pillanatig, aztán elfordítottam a gombot, és benyitottam.
Felgyújtottam a villanyt. A dolgozószoba.
Zsúfolt volt és rendetlen, fülledt és meleg. A mennyezetről csupasz villanykörte lógott, nagyon erős fénnyel izzott. Két íróasztal volt odabent, egy komód és egy tábori ágy, rajta rendetlenül összetekeredett lepedők. A fal mellett két könyvespolc, beljebb két nagy, összetolt asztal, tele különféle üvegekkel és kémiai berendezésekkel: kémcsövek, fiolák és a sarokban lévő mosdókagylóval összekötött sűrítő. A szobában leginkább ammóniára emlékeztető szag terjengett. Megfordultam, kidugtam a fejem az előszobába, füleltem, távoli horkolást hallottam, aztán kivettem a zárból a kulcsot, és belülről bezártam az ajtót, benne hagyva a kulcsot.
Akkor láttam meg, amikor elfordultam az ajtótól. A komód tetején álló formalinos üveg közvetlenül az ajtó mellett volt, és a nyitott ajtó elrejtette volna bárki elől, aki benéz az előszobából. Az üvegben valami tiszta folyadék – alkoholnak gondoltam. Az alkoholban egy parányi férfi nemi szerv lebegett.
Kezem még mindig a kulcsot fogta, amelyet épp akkor fordítottam el; néztem az üveget, a szememet elfutotta a könny, valami furcsát éreztem a torkomban, valamit, ami nagyon mélyről jött, szemem és orrom megtelt, éreztem, mindjárt kiszakad valami. Ott álltam és sírtam, végigfolyt az arcomon a könny, be a számba, sós íze volt. Folyt az orrom, szipogtam és fuldokoltam, éreztem, hogy hullámzik a mellkasom, és az állkapcsomban egy izom folyamatosan remegett. Teljesen megfeledkeztem Ericről, apámról, mindenről a világon, kivéve saját magamat, és azt, amit elvesztettem.
Beletelt egy kis időbe, amíg összeszedtem magam, de nem úgy történt, hogy dühöngeni kezdtem, vagy hogy rászóltam magamra, amiért úgy viselkedem, mint egy ostoba liba; csak úgy magamtól, természetesen és szép nyugodtan lecsillapodtam, miközben valami nehéz súly átvándorolt a fejemből a gyomromba. Ingembe töröltem az arcomat, csendesen kifújtam az orrom, aztán hozzáfogtam a szoba módszeres átkutatásához, ügyet sem vetve a komódra és az üvegre. Lehet, hogy ez volt itt az egyetlen titok, de biztos akartam lenni.
Többnyire csak kacatokat találtam. Kacatokat meg vegyszereket. Az íróasztal és a komód fiókjai ősrégi fényképekkel és papírokkal voltak tele. Voltak ott régi levelek, számlák, feljegyzések, közjegyzői okiratok, biztosítási kötvények (egyik sem az én nevemre, és mindegyik rég lejárt), lapok egy novellából vagy regényből, amelyet egy olcsó írógépen írt valaki, tele javításokkal, de még így is borzalmas (hippikről volt benne szó, akik egy kommunában élnek valahol a sivatagban, és földönkívüliekkel kerülnek kapcsolatba); találtam ott üveg papírnehezékeket, kesztyűket, pszichedelikus jelvényeket, néhány régi Beatles-kislemezt, az Oz meg az IT néhány számát[7], kiszáradt tollakat, törött ceruzákat. Szemét, csupa szemét.
Aztán a komódnak egy olyan részéhez érkeztem el, amelyik kulcsra volt zárva. Redőnyös rész volt, alul rögzítette a zsanér, a kulcslyuk a felső végén. Kivettem a kulcscsomót az ajtóból. Jól sejtettem: az egyik tökéletesen beleillett. A redőny lecsapódott, kivettem a mögötte rejtőző négy kis fiókot, és feltettem őket a komód tetejére.
Addig bámultam meredten a fiókok tartalmát, amíg remegni nem kezdett a lábam; le kellett ülnöm a félig a komód alá tolt, rozoga kisszékre. Arcomat a kezembe temettem, és egész testemben reszkettem. Mi minden vár még rám ma éjjel?
Bedugtam a kezem az egyik kis fiókba, és kihúztam egy kék tamponos dobozt. Remegő ujjakkal vettem ki mellőle a másik dobozt. Ez volt ráírva: „Hormonok – férfi." Benne még kisebb dobozkák, fekete golyóstollal gondosan megszámozva és feldátumozva, körülbelül hat hónapra előre. Egy másik fiókból kivettem egy „KBr" feliratú dobozt, ami ismerős volt valahonnan, de csak nagyon halványan. A másik két fiókban szorosan összetekert bankjegykötegek voltak, meg átlátszó vékony nejlonzacskók, tele négyzet alakú papírszeletkékkel. Arra azonban már képtelen voltam, hogy ezeken kívül bármi mást felfogjak és feldolgozzak; agyam lázasan küzdött egy épp csak formálódó gondolattal. Ott ültem meredt szemmel és tátott szájjal, és gondolkoztam. Nem is néztem az üvegre.
A finom metszésű arcra, a pihés karokra gondoltam. Próbáltam felidézni, láttam-e valaha apámat félmeztelenül, de akárhogy erőlködtem, nem emlékeztem ilyenre. A titok. Ez lehetetlen. Megráztam a fejem, de képtelen voltam szabadulni a gondolattól. Angus. Agnes. Az ő szaván kívül semmi nem bizonyította azt, amiről beszélt. Fogalmam sem volt róla, Mrs. Clamp mennyire megbízható, mint ahogy arról sem, miféle hatalmuk lehet nekik kettőjüknek egymás fölött. De hát ez képtelenség! Annyira torz és szörnyűséges, annyira visszataszító! Gyorsan felálltam, hagytam, hogy a szék hátrazuhanjon és döndülve csapódjon a csupasz deszkapadlóhoz. Fogtam a tamponokat meg a hormonokat, a kulcscsomót, kinyitottam az ajtót, és feldübörögtem a lépcsőn, miközben a kulcsokat az egyik zsebembe gyömöszöltem, a vadászkést pedig kihúztam a tokjából.
– Frank majd elkap – sziszegtem.
Berontottam apám szobájába és felgyújtottam a villanyt. Ruhástul feküdt az ágyon. Egyik cipőjét levetette, apám ágyról lelógó lába alatt hevert a padlón. Az öreg hanyatt fekve horkolt. Fészkelődött, egyik karját az arca elé vetette, hátat fordított a fénynek. Odamentem hozzá és kétszer jól pofon vágtam. Megrázkódott a feje; felkiáltott. Előbb csak az egyik szemét nyitotta ki, aztán mindkettőt. Késemet odatartottam az orra elé, néztem, ahogy a részegek bizonytalanságával próbál ráfokuszálni. Orrfacsaró kocsmabűz áradt belőle.
– Frang? – kérdezte erőtlenül. Felé böktem a késsel, csak az orrnyerge előtt pár milliméterrel álltam meg.
– Te szemét – szinte köptem felé a szavakat. – Mi a franc ez itt? – Másik kezemmel a tamponokat és a hormonos dobozokat tartva hadonásztam előtte. Felnyögött, és becsukta a szemét. – Mondd meg! – ordítottam, és a kést tartó kezem külső oldalával megint felpofoztam. Megpróbált távolabb gurulni az ágyon, a nyitott ablak felé, de visszarángattam a forró, mozdulatlan éjszakából.
– Ne, Frang, ne – kérlelt, a fejét rázta, és megpróbálta ellökni magától a kezemet. Elengedtem a dobozokat, és jó erősen megmarkoltam az egyik karját. Odavontam magamhoz, és a torkának szegeztem a kést.
– Vagy elmondod, vagy istenemre... – a szavak ott maradtak a levegőben kettőnk között. Elengedtem a karját, és kezemet a nadrágja felé közelítettem. Nadrágszíját kicsúsztattam a bújtatókból. Sután tapogatózva próbált megállítani, de egyetlen ütéssel visszalöktem a kezét, és torkát egy kicsit megcirógattam a késsel. Kikapcsoltam a nadrágszíjat, lehúztam a cipzárt, és mindvégig apámat figyeltem, próbáltam nem elképzelni, hogy mit találok, vagy mit nem találok odabent. Kigomboltam a slicce felső gombját, a cipzár fölött. Letoltam a nadrágját, felhúztam és széthajtottam az ingét. Apám vörös és csillogó szemmel nézett rám az ágyon fekve, és a fejét rázta.
– Mit akarsz csálni, Frangie? Sajnálom, nagyon-nagyon sajnálom. Kíséllet volt, semmás. Csak egy kíséllet... Ne bánts, kéllek, Frangie... Kéllek...
– Te szemét picsa! Picsa! – kiabáltam, miközben éreztem, hogy elhomályosul a tekintetem és remeg a hangom. Egyetlen dühös mozdulattal lerántottam róla az alsónadrágot.
Valami felordított odakint, az ablakon túli éjszakában. Álltam és bámultam apám szőrös, jókora, kicsit zsírosan fénylő szerszámát és golyóit, miközben odakint, a sziget éjszakai tájain állati sikoly hasított bele a csöndbe. Apámnak remegett a lába. Aztán jött a fény, narancsszínű és reszkető, ott, ahol nem volt helye fénynek, odakint a dűnék fölött, aztán újabb sikolyok, bégetés és sikolyok; sikolyok mindenütt.
– Úristen, mi ez? – lihegte apám, reszkető fejét az ablak felé fordítva. Hátraléptem, és az ágy lábát megkerülve kinéztem az ablakon. Úgy tűnt, a borzalmas hangzavar és a fény a dűnék túlsó oldaláról felénk közeledik. Fényudvar magaslott a ház mögötti nagy dűne fölé, a Koponyák Földje irányából; vibráló és sárga, füstcsóvákkal csíkozva. A hang olyan volt, mint amilyen a felgyújtott kutyákból tört fel, csak felnagyítva, megsokszorozva, újra és újra és újra ismételve, és valahogy másfajta hatást keltett. A fény egyre erősödött, valami felénk rohanva megjelent a magas dűne csúcsán, valami, ami égett, sikoltott, és a Koponyák Földjének otthont adó dűne tengerre néző lejtőjén rohant lefelé. Juh volt, és jött utána a többi. Először még kettő, aztán vagy fél tucat vágtatott át a füvön és a homokon. A domboldal pillanatok alatt megtelt lángoló juhokkal: gyapjuk fáklyaként égett, tébolyultan bégettek és rohantak le a lejtőn, felgyújtva a füvet és a gyomokat, amelyek lángba borulva mutatták a tüzes rohanás útvonalát.
Aztán megláttam Ericet. Apám reszkető kézzel lépett oda mellém az ablakhoz, de úgy tettem, mintha ott sem lenne; a vézna, táncoló és ugrándozó alakot néztem a dűne legtetején. Egyik kezében hatalmas, lobogó fáklyát lengetett, a másikban fejszét. Ő is üvöltött.
– Édes istenem, ne – mondta apám. Felé fordultam. A nadrágját próbálta felhúzni. Elrohantam mellette, és máris az ajtónál voltam.
– Na gyere hát! – kiáltottam oda neki. Kimentem, lerohantam, meg sem várva, hogy jön-e utánam. Minden ablakon keresztül csak lángokat láttam, a megkínzott juhok jajveszékelése betöltött mindent a ház körül. A konyhához érve felötlött bennem, hogy vegyek egy kis vizet, de aztán úgy döntöttem, úgyis értelmetlen volna. A verandán keresztül kiszaladtam a kertbe, ahol kis híján nekem rohant egy juh, amely még csak a hátsó lába fölött égett; végigszáguldott a már mindenütt lángokban álló kerten, az ajtóhoz érve rémült bégetéssel éles kanyart vett, majd az alacsony kerítésen átugorva az előkertben rohant tovább. Futva megkerültem a házat: Ericet kerestem.
Mindenfelé juhok, mindenütt tűz. A Koponyák Földjén lángolt a fű, tűz nyaldosta a pajtát, a kert bokrait és virágait; döglött juhok hevertek még mindig égve a vöröslő tűztócsákban, miközben a többiek ide-oda szaladgáltak és ugráltak, azon a csak rájuk jellemző különös torokhangon nyöszörögve és üvöltve. Eric a pincébe vezető lépcsőkön állt. Láttam a kezében a fáklyát: meglebbenő lángja a földszinti vécé ablaka alatti házfalat nyaldosta. Eric a pinceajtót rohamozta a fejszével.
– Eric! Ne! – ordítottam. Egy lépést tettem felé, aztán megfordultam, és a ház sarkába kapaszkodva kidugtam a fejem a fal mögül, hogy lássam a nyitott teraszajtót.
– Apa! Gyere ki a házból! Apa! – a hátam mögül hallottam a széthasadó fa reccsenését. Megfordultam, és Eric felé rohantam. Közvetlenül a pincelejáró lépcsői előtt átugrottam egy füstölgő juhtetemen. Eric megfordult, és felém suhintott a fejszével. Lebuktam, és oldalra gurultam. Földet érve felugrottam, készen arra, hogy megint elvetődjek, de ő újra az ajtót verte; úgy ordított fel minden ütésnél, mintha ő maga lenne az ajtó. A fejsze feje eltűnt, és beragadt az ajtón tátongó résben; Eric teljes erőből rángatta, aztán, amikor sikerült kitépnie, felém pillantott, és újra nekiesett az ajtónak. A lobogó fáklya, amely az ajtó mellett a falnak támaszkodott, felém lökte bátyám árnyékát; láttam, hogy az új festés már meggyulladt, ahol a lángok érték. Elővettem a csúzlimat. Eric már majdnem beszakította az ajtót. Apám még mindig nem mutatkozott. Eric ismét felém pillantott, aztán az ajtóra sújtott a fejszével. Miközben acélgolyó után tapogatóztam, panaszos bégetést hallottam a hátam mögül. Hallottam, hogy pattog a tűz körös-körül, és sülő hús szagát éreztem. A kis fémgömb végre megpihent a bőrkosárban, és megfeszítettem a csúzlit.
– Eric! – ordítottam, ahogy az ajtó engedett. A bátyám felvette a fáklyát, másik kezében még mindig a fejszét tartva. Berúgta az ajtót, amely befelé dőlve elzuhant. Még egy utolsó centit feszítettem a gumin; a csúzli ipszilonja fölött a bátyámat bámultam. Ő engem nézett. Arca csupa szőr és mocsok; olyan volt, mint egy állati maszk. Ő volt az: a fiú, a férfi, akit ismertem, és ugyanakkor valaki teljesen más is volt. Vigyorgó, gúnyos és verejtéktől lucskos arc, amely a lángok ütemesen lobbanó fényében és Eric ziháló, föl-le járó mellkasa fölött maga is szinte lüktetett. Feltartotta a fejszét és az izzó tűzcsóvát, és egy pillanat múlva már a pinceajtó romjain belül volt. Úgy láttam, még épp ki tudom venni a homályban a bálákba rakott korditot, amely az odakint vibráló tűzerdő és Eric fáklyájának sötétnarancs fényében fürdött. Eric megrázta a fejét; tekintete várakozó és zavarodott volt.
Lassan megcsóváltam a fejem.
Ő felnevetett, biccentett, félig elejtette, félig eldobta a fáklyát a pince belseje felé, és nekem rontott.
Kis híján útnak indítottam a golyót, ahogy a csúzlin keresztül láttam Ericet felém rohanni, de amikor épp szétnyíltak volna a bőrkosár köré zárt ujjaim, az utolsó pillanatban észrevettem, hogy eldobta a fejszét, amely zörögve esett le a pincébe vezető lépcsőn. Eric futás közben hirtelen félreugrott és elrohant mellettem, miközben én lebuktam és oldalra vetődtem. A földön gurulva láttam, ahogy Eric végigrohan a kerten, és a sziget déli csúcsa felé indul. Elejtettem a csúzlit, lesprinteltem a lépcsőn, és felvettem a földről a fáklyát. Alig egy méterre volt a bejárattól, jó messze a báláktól. Sietve kidobtam az ajtónyíláson, miközben a pajtában felrobbantak az első bombák.
Fülsiketítő volt a zaj, srapnel süvített el a fejem fölött, a ház ablakai befelé robbanva törtek szét, és a pajta teljesen elpusztult; a romjai közül kirepülő bombák a kert más részein robbantak fel, de szerencsére egyik sem túl közel hozzám. Mire megint fel mertem emelni a fejemet, a pajta már nem létezett, elpusztult vagy eltűnt az összes juh, Eric pedig nem volt sehol.
Apámat a konyhában találtam; kezében kenyérvágó kés és egy vödör víz. Amikor beléptem, letette a kést az asztalra. Körülbelül százévesnek látszott. Az asztalon állt a formalinos üveg a komódról. Az asztalfőhöz mentem, és lerogytam a székre. Apámra néztem.
– Eric volt odakinn, apa – mondtam, majd felnevettem. A fülem még mindig csengett a robbanásoktól.
Apám öregnek és ostobának tűnt, ahogy ott állt vizenyős, gyulladt szemmel és remegő kézzel. Éreztem, hogy fokozatosan megnyugszom.
– Mi... – kérdezte apám, aztán krákogott. – Mi... mi történt? – Majdnem olyan volt a hangja, mintha józan lenne.
– Megpróbált lemenni a pincébe. Szerintem fel akart robbantani minket. Már elrohant. Igyekeztem visszatenni az ajtót, amennyire tudtam. A legtöbb tűz kialudt; arra már nem lesz szükség – vízzel teli vödröt tartó keze felé intettem. – Jobb lenne, ha most inkább leülnél, és elmondanál nekem néhány dolgot, amire kíváncsi vagyok – húzódtam hátrább a székemben.
Rám pillantott, aztán felvette a formalinos üveget, de az kicsúszott a kezéből és szilánkjaira tört a padlón. Idegesen felnevetett, lehajolt, aztán felegyenesedett; kezében azt a valamit tartotta, ami az üvegben volt. Felém nyújtotta, hogy jobban lássam, de én csak az arcát néztem. Összezárta a markát, aztán megint kinyitotta, mint egy varázsló. Rózsaszín golyócskát tartott a tenyerén. Nem nemi szerv volt, hanem golyócska, olyan, mint egy darabka gyurma vagy viasz. Farkasszemet néztünk.
Mondd el – kértem.
És elmondta.