A KÉT IRIGY MEDVEBOCS
NYÁVOGI ÚR
(ukrán népmese)
Volt egyszer egy embernek egy öreg kandúrja, de olyan öreg volt már, hogy egeret sem bírt fogni. Egy szép napon a gazda kivitte az erdőbe, otthagyta szegényt, ő pedig hazament.
Kis idő múltán odamegy a kandúrhoz a róka, és kérdi tőle:
– Hát te ki vagy?
– Én vagyok Nyávogi úr – mondja a kandúr.
Azt mondja neki a róka:
– Tudod mit, gyere hozzám, lakj nálam.
A kandúr beleegyezett.
Egyszer a nyulacska meglátta a rókát és azt mondja neki:
– Róka koma, elmegyek hozzád vendégségbe.
A róka meg így szól:
– Nálam van Nyávogi úr, széttép téged, ha meglát.
A nyúl elújságolta a farkasnak, a medvének és a vaddisznónak, amit Nyávogi úrról hallott.
Összegyűltek az állatok, gondolkozni kezdtek: hogyan láthatnák meg Nyávogi urat. Végül így döntöttek:
– Hívjuk meg ebédre.
Be is szereztek mindent, és elkezdtek főzni. Amint kész volt az ebéd, elküldték a nyulacskát, hogy hívja meg Nyávogi urat.
Odafut a nyúl a rókalyukhoz és bekiált:
– A farkas, a medve, a vaddisznó meg én kérjük, hogy gyere el hozzánk Nyávogi uraddal ebédre!
Feleli a róka:
– Jól van, elmegyek, de ti bújjatok el, mert Nyávogi úr széttép benneteket.
Visszafut a nyulacska a barátaihoz, és elmondja, mit tanácsolt a róka.
El is rejtőztek: a medve felmászott a fára, a farkas egy bokor mögé bújt, a vaddisznó befúrta magát a száraz levelek közé, a nyulacska pedig eltűnt a bokrok között.
Hozza a róka Nyávogi urat. Amikor a macska meglátta az asztalon a rengeteg húst, nyávogni kezdett: „Miau!” Az állatok meg ezt gondolták: „Lám csak! Kevés neki az ebéd! Felfal ez még minket is!”
Felmászott Nyávogi úr az asztalra, nekilátott az ebédnek, még hunyorgatott is hozzá, annyira ízlett neki. Mikor aztán jóllakott, elnyújtózott az asztalon. A vaddisznó az asztal közelében volt megbújva a levelek alatt, és valahogy egy szúnyog éppen megcsípte a farkát. Erre nagyot csapott a farkával; a kandúr azt hitte, hogy egy egér szaladt el mellette, és nyomban utána ugrott a disznó farkának. Az pedig felpattant, és futásnak eredt.
Nyávogi úr annyira megrémült a vaddisznótól, hogy felugrott a fára, és éppen arra az ágra, amelyiken a medve ült. Mikor a medve meglátta, hogy a kandúr feléje tart, még feljebb mászott a fán, aztán még feljebb, míg végül letört alatta az ág, és zsupsz! – ráesett a farkasra, s majdnem agyonnyomta szegényt. Erre nekiiramodott az állatsereg, szaladt, ki merre látott. Futott a nyúl is esze nélkül. Aztán mikor megint összejöttek, ezt mondogatták egymásnak:
– Milyen aprócska ez a Nyávogi úr, és mégis majdnem felfalt valamennyiünket!
*********************
Iván végighallgatta a mesémet, majd rábólintott:
–Nemrég került hozzám egy kismacska, elnevezem Nyávogi úrnak. Innen hová vezet az utad, Guruljborsócska?
Mesélni kezdtem Ivánnak a páfrányról, a kincsről és az álmaimról. Amikor a végére értem, Iván szeme felragyogott:
– Segíthetnék neked? Jól ismerem a közeli erdőket. Azt is tudom, hol nő a páfrány. Menjünk el oda még ma éjszaka!
Miért is utasítottam volna vissza egy jó ember segítségét? Még akkor éjjel az erdő felé vettük az irányt, hogy megkeressük a páfrány virágát. Tüzetesen megvizsgáltunk minden növényt, de a varázslatos virágot mégsem találtuk meg.
Már kelőben volt a nap, amikor teljesen kimerülve leültünk egy tisztás szélére, és gyönyörködtünk a táj szépségében.
– Most te mondj el egyet néped meséiből! – kértem Ivánt.
– Rendben! – egyezett bele Iván. Az én mesémnek Hópelyhecske a címe.
*********************
HÓPELYHECSKE
(orosz népmese)
Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Mindennel el voltak látva, csak épp gyerekük nem volt. Búslakodtak is emiatt eleget. Egy téli napon térdig érő hó esett. Kinéz az öreg az ablakocskán, és azt mondja az öregasszonynak:
– Menjünk sétálni, anyókám, és csináljunk egy hóembert.
Az öregasszony pedig így válaszol neki:
– Nem bánom, menjünk. De ne hóembert csináljunk, gyúrjunk inkább egy kislányt, és nevezzük el Hópelyhecskének.
Így is tettek. Gyúrtak maguknak az öregek egy kislányt. Olyan szép lett, hogy az öregember meg az öregasszony nem győztek betelni a látásával.
Egyszer csak Hópelyhecske megmozdította kezecskéjét-lábacskáját, és elindult a ház felé.
Volt aztán öröm!
Nőtt-növekedett a kislány, és napról napra szebb lett. Az öregember és az öregasszony egyre csak gyönyörködtek benne. Hópelyhecske fehér volt, mint a hópehely, szemei mint az égszínkék gyöngyök, szőke hajfonatai a derekáig értek.
Ám beköszöntött a szép kikelet, pattanásig feszültek a rügyek, megszólalt a magasban a pacsirta. A fiúk nekividámodtak, és a lányok tavaszköszöntő dalokat énekeltek. Csak Hópelyhecske lett napról napra szomorúbb, vidámsága elmúlt, naphosszat az ablakban ült, és könnyeit hullatta.
Eljött a gyönyörű nyár is, a kertekben pompáztak a virágok, és hullámzott a búzamező... Hópelyhecske még bánatosabb lett, csak bújt, bújt a nap elől, csak a hűvösbe, az árnyékba kívánkozott.
A két öreg sóhajtozott:
– Csak nem vagy beteg, kislányom?
– Nincs nekem semmi bajom, anyókám. – De egyre csak a sarokba húzódott, nem akart a házból kilépni.
Egyszer a lányok az erdőbe indultak gyümölcsöt szedni. Hívták magukkal Hópelyhecskét is. Hópelyhecske fogta a kosárkáját, és velük ment. A lányok járták az erdőt, koszorút fontak, vígan daloltak. Hópelyhecske pedig keresett egy hideg patakocskát, melléült, s a vizet bámulta.
Beesteledett. A lányok mulatozni kezdtek, tüzet gyújtottak, és átugráltak rajta. Odakiáltottak Hópelyhecskének is:
– Ugorj te is, Hópelyhecske!
Hópelyhecske nekirugaszkodott, és ugrott… Sistergés, majd panaszos sóhaj hallatszott a tűz felől… és Hópelyhecske nem volt többé. Fehér pára gomolygott a tűz fölött, majd egy felhőcske emelkedett az ég felé.
Hópelyhecske örökre eltűnt.
************************
– Szomorú mese a tiéd.
– Bizony, kissé szomorú. Kár, hogy semmit sem találtunk. Most visszatérünk a faluba?
Reggeli után búcsút vettem Ivántól, ettől a jó fiútól, majd folytattam utamat.
Hosszasan barangoltam erdőkön, mezőkön át, és közben sok emberrel találkoztam. Fárasztó volt éjszakákon keresztül a páfrányt keresni. Egyszer, egy faluban, leültem egy kút mellé, és elaludtam. Egy csengő hang ébresztett fel:
– Hé, fiú! Életben vagy-e? Netán rosszul vagy? Ne hívjak orvost?
Egy szőke legényke hajolt fölém, és megérintette a vállamat.
– Hogy hívnak téged, fiú?
– Guruljborsócskámak. Hát téged?
– Jánkónak. Jól vagy?
Beszélgetve mentünk végig a falun. Az egyik udvarból énekszó hallatszott. A dal nagyon szép volt, csakhogy…
– Jánko, mi ez? Értem is, meg nem is a dal szövegét. Úgy tűnik, mintha ukránul énekelnék... De mégsem – talán oroszul...
– Nem, Guruljborsócska, ez a belorusz nyelv.
– Csak nem Belorussziában vagyok?
– Nem, pajtás, Ukrajnában vagyunk. Országunkban beloruszok is élnek. Tarts velem, nálam megpihenhetsz.
Eszembe jutott, hogy egyszer nagyon finom belorusz étellel kínált meg valaki.
– Jánko, hogy nevezik azt a krumpliból készült lángosfélét, amit tejföllel fogyasztanak, és legízletesebben a beloruszok készítik? Nem jut eszembe a neve.
Lapcsánka! Ha akarod, elmondok egy mesét az elvesztett szóról.
**************************
AZ ELVESZTETT SZÓ
(belorusz népmese)
Egyszer egy legény elhatározta, hogy megházasodik. Egy távoli faluból hozott magának feleséget. Éldegéltek együtt egy kis ideig, amikor egyszer azt mondja az asszony a férjének:
– Elmehetnél, Ivánko, meglátogatni az anyámat.
Ivánko befogta a lovat a szekérbe, és elindult.
Jól fogadta az anyósa. Krumplit, savanyított gombát, halas pirogot tett elé az asztalra. Majd valami olyat töltött a tálba, amilyet a vő még sohasem evett. Savanykás is volt, meg édes is, nem sűrű, de nem is híg, nem volt hideg, de forró sem. Finom volt, no! Ette a vő, csak ette. Két tállal is elfogyasztott belőle. Kérdi aztán az anyósát:
– Mi ez, amit főzött nekem?
– Zabos kiszel! Talán nem ismered?
– De nem ám! Hát az én Párászkám tud-e ilyet főzni?
– Már miért ne tudna? Tud bizony!
Vendégeskedett még egy kis ideig Ivánko az anyósánál, majd haza indult. Az úton egyre csak ezt hajtogatta: „kiszel, kiszel, kiszel…”
Egyszer csak jön szembe vele egy ember. Köszönnek egymásnak. Amint kimondja Ivánko, hogy „jó napot”, azon nyomban elfelejti a szót. Sehogy sem tudott visszaemlékezni rá. Megvakarta a fejét, és visszafordult. Még jó, hogy nem jutott túl messzire. Az anyóshoz érve azt kérdezi:
– Hogy is nevezik azt az ételt, amivel megkínált engem?
– Kiszel, zabos kiszel!
Ivánko lekapta a sapkáját és háromszor beledörmögte: „Kiszel! Kiszel! Kiszel!”. Majd visszatette a fejére, és így szólt:
– Most aztán el nem felejtem!
Már félúton járt hazafelé, amikor szembe jött vele egy úr. Félreállt egy nagy pocsolyába, hogy szabaddá tegye az utat az úrnak, a sapkáját pedig, ahogy illik, lekapta a fejéről. Egyszer csak felkiált:
– Jaj, elvesztettem! Jaj, elvesztettem!
– Mit vesztettél el? – kérdi az úr.
Ivánko majd elsírta magát:
– Olyan dolgot vesztettem el, amit semmi pénzért nem kaphatok meg!
– Keressük együtt, – mondja az úr, – én majd segítek neked!
Feltűrték az ingük ujját, és keresni kezdték a pocsolyában az elvesztett dolgot. Az úr óvatosan keresgélt, hogy be ne piszkítsa a kezét. Ivánko viszont könyékig nyúlt a pocsolyába, hogy végigtapogathassa az alját.
– Mit csinálsz? – kérdi az úr. – Így tán megleled? Felkavartad az egész sarat. Nem is pocsolya ez már, hanem kiszel!
Nagyot kiáltott erre Ivánko:
– Köszönöm, uram! Megtaláltad, amit elvesztettem!
Azzal felkapott a szekérre, és a lovak közé csapott. Az úr meg széttárt karral ott maradt az út szélén. Majd megcsóválta a fejét, és folytatta az útját.
Ivánko közben hazaért. Szalad a felesége kaput nyitni, ő pedig már a szekérről kiáltja:
– Paraszka! Tudsz-e kiszelt főzni?
– Tudok hát!
– Akkor szaladj, és főzzél! Mert még újra el találom felejteni, hogy minek is hívják.
Főzött is Paraszka kiszelt, vendégeket hívtak, mindenkit jóltartottak. Attól fogva abban a faluban is tudnak kiszelt főzni.
**************************
– Neked nincs ilyen kiszeled, Jánko? Hogy őszinte legyek, megéheztem.
– Kiszelem az nincs, de lapcsánkával megkínállak. Te pedig elmeséled nekem, hova vándorolsz, mit keresel.
Beszéltem újdonsült barátomnak álmaimról és a kincsről. Akárcsak Iván, Jánko is felajánlotta segítségét. Éjszaka sokat bóklásztunk az erdőben, de a páfrány varázslatos virágát csak nem találtuk meg.
– Jó ügyben jársz, Guruljborsócska, csak az a kár, hogy keveset alszol. Ez nem használ az egészségednek.
Rövid töprengés után Jánko így folytatta: – Családommal tavaly Belorussziában jártam. Van ott egy hatalmas, sűrű-sűrű erdő. Belovizsszka Puscsa a neve. El se tudom képzelni, mennyi időbe telne, ha ott kellene keresnünk a virágot. No és ott élnek a bölények, ezek a rendkívüli erejű, hatalmas állatok. Védelmüket törvény garantálja.
Kipihenve az éjszaka fáradalmait, búcsút vettem Jánkótól, és folytattam utamat.
Hamarosan egy szép régi városba értem. Az egyik feltűnően szép épület előtt hosszasan ácsorogtam, és gyönyörködtem benne. A hatalmas épület ajtaján egy legény lépett ki.
– Tetszik? – kérdezte.
– Nagyon. Milyen épület ez?
– Ez egy székesegyház. Katolikus templom. Engem Waclawnak hívnak, hát téged?
– Engem meg Guruljborsócskának.
– Még a távoli őseim telepedtek le itt, Ukrajnában. Ez a szülőföldem, de őrizzük és ápoljuk ősi lengyel hagyományainkat, anyanyelvünket is.
Még egy pillantást vetettem a katedrálisra.
– Őseid bizonyára régen letelepedhettek itt, hisz ez a templom nagyon régi.
– Így igaz. Régóta összekovácsolta népeinket a történelem.
Olyan jóleső érzés volt újdonsült ismerősömmel társalogni, hogy végigbeszélgettük a napot, miközben jártuk várost, amelyről Waclaw lebilincselően mesélt. Este pedig egy vendéglőben én mondtam el neki a kincs kereséséről szóló történetemet.
– Meg fogod találni a kincset. Feltétlenül megtalálod, mert a célod nemes. Ha akarod, elmondok egy mesét a kincsről.
*****************************
AZ ARANYKACSA
(lengyel népmese)
Réges-régen, mikor még Varsó nem volt Lengyelország fővárosa, hanem csak a Mazoweczki fejedelmek erődítménye, élt ott egy Jászko nevű suszterinas. Bátor legény volt, és szerette a kalandokat. Mivel az erszénye lapos volt, gyakran törte azon a fejét, hogyan tölthetné meg becsületes úton. Keringett akkoriban egy legenda arról, hogy van a Mazoweczki fejedelmek régi vára alatt egy tavacska. Ebben a tóban úszkál egy aranykacsa. Ez a kacsa nem más, mint a vár egykori úrnője. Az úrnő nagyon mohó és fukar volt, amíg élt, most pedig a föld alatt lakik, és őrzi kincseit. Mondogatták azt is, hogy annak a bátor embernek adja mesés gazdagságát, aki leereszkedik a föld alá, és megtalálja a tavat. Egyszer aztán Jászko elhatározta, hogy kipróbálja a szerencséjét.
A szerencse rámosolygott a bátor suszterinasra, megtalálta a tavat, és benne az aranykacsát. A kacsa odaúszott a parthoz, és emberi nyelven így szólt:
– Bátor lehetsz, legény, ha ide mertél jönni. Ezért jutalmat érdemelsz. De hogy megkapd a kincset, nemcsak bátornak kell lenned, hanem keményszívűnek is. Mert aki lágyszívű, nagyon hamar elveszíti a kincset. Így hát, mielőtt előadnám kincseimet, ki kell állnod még egy próbát. Itt van száz tallér. Magadra kell költened az összest egy nap alatt. Ha csak egy fillért is másra költesz, semmit sem kapsz a kincsből.
Egész nap költögette Jászko a pénzt a súlyos erszényből. Felöltözött szépen a legelőkelőbb ruhákba. A legdrágább vendéglőben ebédelt, a legválogatottabb ételeket és italokat rendelte magának. Megnézte a zsonglőrök és a bűvészek mutatványát a téren, busásan megfizetvén a legelőkelőbb helyet. Mindenféle szükséges és szükségtelen holmit vásárolt magának, de még mindig maradt pénze...
Töprengve álldogállt Jászko, amikor egyszer csak odament hozzá egy ősz, görnyedt hátú öregember, és alamizsnát kért:
– Segíts az öregen, szép úrfi...
Jó szíve volt Jászkónak, és gondolkodás nélkül egy aranytallért nyomott a markába.
Abban a pillanatban meghallotta az aranykacsa szigorú és haragos hangját:
– Nem tartottad meg az egyezséget, megsajnáltad a nyomorultat! Nagyon érzékeny a te szíved ahhoz, hogy megörököld az én kincseimet. Ne próbálj még egyszer leereszkedni a föld alá, mert ott halál vár rád!
Rántott egyet a vállán Jászko, és elmosolyodott:
– Nem kell nekem olyan gazdagság, amit nem fordíthatok mások javára.
Jászko vidáman, fütyörészve ment haza. Az aranytallérokon vásárolt szép ruhákat a ruhásládába rejtette. Magára öltötte régi gúnyáját. Attól fogva Jászko úgy élt, mint régen. De mivel dolgos, jó fiú volt, mellé szegődött a szerencse. Nemsokára mesterlegény lett belőle, és saját műhelyt nyitott. Sohasem vágyakozott az elveszített kincsek után.
****************************
– Meg kell találnod a kincset, és át kell adnod az embereknek – jegyezte meg Waclaw.
– Még szerencse, hogy az én kincsemet a páfrány virága őrzi, nem pedig egy telhetetlen kacsa.
– Az egyik osztálytársnőm mesélte, hogy egyszer álmában látta a páfrány virágát. Le is rajzolta. Menjünk el hozzá, megnézed a rajzait. Lehet, hogy még hasznodra válik.
Waclaw barátnője, Johanna, nemcsak megmutatta a rajzait, de néhányat nekem is ajándékozott belőlük, hogy egyből felismerhessem a varázslatos virágot. Elbúcsúzván barátaimtól tovább indultam.
A sors hamarosan összehozott Sándorral. Nekem nagyon megtetszett a neve, mert különlegesnek és szépnek tűnt.
– Ezt a nevet Petőfi Sándor magyar költő iránti tiszteletből adták nekem. Nagyon büszke vagyok erre. A legény elővett egy újságot, és megmutatta az utolsó oldalát. – Nézd, újságunk legújabb száma közli a költő néhány versét. Felolvassam?
Nagyon érdekes volt számomra. Sándor olvasta a verseket, én pedig hallgattam az ismeretlen, különös nyelvet.
– Tetszik? – kérdezte Sándor.
– Igen, nagyon. De azt is szeretném tudni, miről szól a vers. Fordítsd le nekem, légy szíves.
Amíg a város utcáit jártuk, barátom lefordította nekem a vers tartalmát, beszélt az újságról, amit a kezében tartott, és az ukrajnai magyar iskolákról meg főiskolákról. Kiderült, hogy a magyarok még a régmúlt időkben, a kilencedik században telepedtek le a mai Ukrajna területén. Mennyi idő telt el azóta, mennyi közös vonás jelent meg népeink életében, milyen érdekes is a mi történelmünk!
Amikor egy vendéglő mellett haladtunk el, Sándor azt javasolta, hogy menjünk be, és kóstoljuk meg a magyar ételeket. Természetesen beleegyeztem. Amíg az ételre vártunk, megkértem a barátomat, hogy mondjon el nekem egy magyar népmesét. Nagyon érdekelt, milyen meséket alkottak a magyarok.
– Hát ha már az ebédre várunk, szóljon a mese is az evésről – mosolyodott el Sándor.
***************************
A KÉT IRIGY MEDVEBOCS
(magyar népmese)
Az üveghegyen innen, a selyemréten túl volt egy rengeteg erdő. Ebben az erdőben, annak is a kellős közepén élt egyszer egy öreg medve. Ennek az öreg medvének volt két fia. Ezek egyszer elhatározták, hogy elmennek világgá szerencsét próbálni. Odaálltak anyjuk elé, elbúcsúztak tőle illendően. Az öreg medve megölelte fiait. Lelkükre kötötte, hogy soha el ne hagyják egymást.
Azzal nekicammogtak az erdőirtásnak, onnan meg a szántóföldeknek. Mentek, mendegéltek. Egyszer azonban elfogyott az ennivalójuk.
Szomorúan kullogtak egymás mellett.
– Hej, de ehetném, testvér! – szól a fiatalabb.
– Én is! – lógatta buksi fejét a másik.
Amint mentek, mendegéltek, nagy kerek sajtot találtak, de nem tudtak megosztozni rajta, nem tudták elosztani igazságosan. Irigyen civakodtak, huzakodtak, morogtak, amikor közibük toppant a róka.
– Min vitatkoztok, medve komák? – kérdezte a Ravaszdi.
Elmondták.
– Sebaj! Majd elosztom én igazságosan!
– Jó lesz biz az, jó lesz! – hagyták helyben a dörmögők.
Azzal fogta a róka a sajtot, eltörte kétfelé. Úgy intézte, hogy az egyik szemlátomást nagyobb legyen a másiknál.
Fölmordult egyszerre mindegyik mackó:
– Ez nagyobb!
– Csak lassan, mackók! Türelem!
Azzal jó darabot leharapott a nagyobbik feléből. Most meg a kisebb lett nagyobb.
– Így sem jó! – békétlenkedtek a mackók.
– Ugyan, ne türelmetlenkedjetek már! Értem én a magam mesterségét!
Le is harapott a nagyobbik darabból egy jókora falatot. Most megint az lett a kisebb.
Így ment az osztozkodás addig, míg a róka alaposan jól nem lakott. A két medvebocsnak alig-alig maradt a sajtból, mikorra egyforma lett a két darab.
Na, jó étvágyat, medvebocsok! – mosolygott a róka, és faképnél hagyta őket.
*******************************
Ebéd után elmeséltem Sándornak, hogy mit keresek.
– Bocsáss meg, Guruljborsócska, de biztosan tudod te is, hogy a páfránynak nincs virága.
– Tudom. De az én Meseországomban hisznek benne, hogy néha, nagyon ritkán, mégis virágzik a páfrány. És akkor megtörténik a csoda. Te hiszel a csodákban?
– Hiszek. Abban is hiszek, hogy megtalálod azt a virágot. Vagy még valami jobbat. Neked biztosan szerencséd lesz!
Ukrajnai vándorlásom során kincsekre ugyan még nem akadtam, de hangulatom az eddigi találkozások és ismeretségek folytán kitűnő volt.
Történt egyszer, hogy a hideg őszi esőben teljesen bőrig áztam. Éppen csak hogy beértem a városba, ahol midenfelé szép nagy házakat láttam. Az egyikbe bekopogtam. Egy barátságos asszony nyitott ajtót, és azonnal beljebb tessékelt. A kályhába nem gyújtott be, száraz ruhát azonban adott, és hozott egy takarót is. Egy korombeli fiú lépett a szobába. Kezet nyújtottam neki:
– Guruljborsócskának hívnak.
– Engem meg Dávidnak. Messziről jössz-e, Guruljborsócska?
– Igen. Messziről jövök, és már régen vándorolok. Kincset keresek.
Dávid megkért, hogy meséljek neki a kincskeresésről, de a fiú anyja félbeszakította beszámolómat, és vacsorázni hívott bennünket. A család nagy volt és zajos, a vacsora nagyon ízletes, de valamiért hideg volt. Megkérdeztem Dávidtól, miért nem gyújtottak be a kályhába, miért hideg az étel, és milyen finomságot ettünk kenyér helyett.
– Pászkát ettünk. A tűzhelybe pedig ma nem szabad begyújtani, mert szombat van, és a zsidó hagyományok szerint ezen a napon semmit sem szabad dolgozni.
– Ne haragudj, én ezt nem tudtam. Mesélj nekem erről bővebben, légy szíves.
– Miért is ne? Elmondok neked egy mesét. Hallgasd!
*******************************