A Darázsgyár
Kora reggel, amikor apám még aludt, és hideg fény szűrődött át a pengeéles, fiatal felhők között, csendben felkeltem, óvatosan megmosakodtam és megborotválkoztam, visszamentem a szobámba, felöltöztem, aztán fogtam az üveget, benne az álmatag darázzsal, és felmentem a padlásra, ahol már várt ránk a Gyár.
Az üveget az ablak alatt álló kis oltárra helyeztem, és megtettem az utolsó szükséges előkészületeket, amelyeket a Gyár megkövetelt. Amikor ezzel végeztem, az oltáron álló edényből kivettem egy kis zselés zöld tisztítószert, és alaposan bedörzsöltem vele a kezemet. Megnéztem az Idő-, Árapály- és Távolságtáblázatokat a kis piros könyvben, amelyet az oltár másik oldalán tartottam, és megjegyeztem a dagály várható idejét. A két kis darázsgyertyát oda helyeztem el, ahol az óramutatók vége járt volna a Gyár Óralapján, ha a helyi dagály idejét mutatják, aztán egy kicsit félrecsúsztattam a befőttesüveg fedelét: kiszedtem a fűszálakat és a narancshéjdarabkát, egyedül hagyva a darazsat odabent.
Feltettem az üveget a csupa nagy erejű tárggyal felékesített oltárra: itt van annak a kígyónak a koponyája, amely halálra marta Blyth-t (Blyth apja felkutatta és egy kerti ásóval kettéhasította – az elülső felét felvettem a fűből és elrejtettem, még mielőtt Diggs elvihette volna mint bizonyítékot); egy darabka sátorvászon abból a sárkányból, amely a magasba repítette Esmereldát (természetesen nem magából a sárkányból való, csak az anyagból vágtam le), és egy kis tálka, benne Vén Saul sárga, málladozó fogai (nem volt nehéz kihúzni őket).
Kezemet az ágyékomra téve, becsukott szemmel ismételtem el titkos katekizmusaimat. Gépiesen is végig tudtam mondani őket, de igyekeztem a jelentésükre is figyelni, miközben skandáltam őket. Ott voltak bennük az én vallomásaim, az álmaim és a reményeim, a félelmeim és a gyűlölségeim, és még mindig beleremegek, ha elmondom őket, gépiesen vagy nem gépiesen. Elég lenne egy magnó a közelben, és napvilágra kerülne a szörnyű igazság a gyilkosságaimról. Már csak ezért is rettentően veszélyesek. A katekizmusok azt is elmondják, ki vagyok valójában, mit akarok és mit érzek, márpedig az embert könnyen felzaklatja, ha olyan jellemzést hallgat végig önmagáról, amelyet a legőszintébb és legnyomorultabb pillanataiban fogalmazott meg, mint ahogy az is kijózanító érzés, ha az ember meghallja, mire gondolt legreménytelibb és legelrugaszkodottabb pillanataiban.
Amikor ezzel végeztem, minden további teketória nélkül odavittem a darazsat a Gyár alsó fertályához, és beeresztettem.
A Darázsgyár szabálytalan és kissé roskatag építményének zavaros fém, fa, üveg és műanyag alkatrészei pár négyzetméternyi területet foglalnak el. Az egész annak az öreg órának a számlapjára épül, amely a Royal Bank of Scotland porteneili székházának ajtaja fölött függött.
Ez a számlap a legfontosabb dolog, amelyet valaha összeguberáltam a városi szemétlerakóból. A Koponya Évében találtam rá. Hazagörgettem: végig az ösvényen, majd dübörögve át a gyaloghídon. A pajtában tároltam mindaddig, amíg apám egyszer hosszabb időre el nem ment: egy egész napi erőlködésbe és izzadásba került, míg végre felkínlódtam a padlásra. Fémből van, és majdnem egy méter az átmérője; súlyos és szinte teljesen ép; a számjegyek római számokkal vannak ráfestve, és az óra többi részével együtt Edinburghban gyártották 1864-ben, pontosan száz évvel a születésem előtt. Biztos, hogy nem véletlen.
Mivel az óra eredetileg két irányba nézett, lennie kellett egy másik számlapnak is a másik oldaláról; de hiába túrtam fel hetekig az egész szemétlerakót, miután ráleltem az én számlapomra, soha nem találtam meg a másikat; így aztán ez is a Gyár rejtélyei közé tartozik– egy kis külön-bejáratú Grál-legenda. Az öreg Cameron mondta a városi vaskereskedésben, hogy az óraszerkezetet egy invernessi ócskavas-kereskedő vitte el, így lehet, hogy a másik számlapot évekkel ezelőtt beolvasztották, vagy az ólom árváltozásainak és a roncsautóknak a hasznából felépített elegáns ház falát ékesíti valahol a Black Isle-on. Én inkább az elsőre szavazok.
A számlapon lévő egy-két lyukat beforrasztottam, de meghagytam azt, amelyik pont a közepén volt, ahol az óraszerkezet összekapcsolódott a mutatókkal: ezen a nyíláson keresztül eresztem be a darazsat a Gyárba.
Ha már egyszer bent van, addig mászkálhat a számlapon, ameddig csak akar, kedvére megvizsgálhatja az unokatestvérei holttestét rejtő parányi gyertyácskákat, de ha kedve tartja, el is mehet mellettük, mintha ott sem lennének.
Ha viszont elérkezik a számlap pereméhez – amelyet körben lezártam egy két hüvelyk magas furnérlemezfallal, és a tetejébe illesztettem egy egy méter átmérőjű körüveget, amit a porteneili üvegessel csináltattam külön erre a célra –, a darázs nagyságú kisajtókon keresztül beléphet a tizenkét folyosó egyikére: mindegyik a darázsszemmel hatalmasnak tűnő számokkal átellenben nyílik. Ha a Gyár úgy dönt, a darázs súlya kiold egy vékony konzervdobozcsíkokból, cérnából és gombostűkből álló finom billenőszerkezetet, ezzel magára zárva a parányi ajtót, hogy végleg a kiválasztott folyosó foglya maradjon. Dacára annak, hogy az összes ajtót folyamatosan olajozom, ellenőrzöm az egyensúlyukat, és addig javítgatom és tesztelem őket, amíg a legkisebb remegéstől is kioldódnak – nagyon óvatosnak kell lennem, amikor a Gyár a maga lassú és halálos munkáját végzi –, a Gyár néha nem akarja, hogy a darázs az elsőként kiválasztott folyosón maradjon, és engedélyezi neki, hogy visszamásszon a számlapra.
Van úgy, hogy a darazsak repkednek, van úgy, hogy fejjel lefelé mászkálnak a körüvegen, van úgy, hogy sokáig ott maradnak a lezárt lyuk közelében, amelyen át bejutottak, de előbb vagy utóbb mindegyikük kiválaszt egy olyan lyukat és ajtót, amelyet a Gyár elfogad, s ekkor megpecsételődik a sorsuk.
A Gyár által felkínált halálnemek legtöbbje automatikusan megtörténik, de vannak köztük olyanok, amelyeknél a kegyelemdöféshez az én közreműködésemre is szükség van, és ez természetesen nem független attól, amit a Gyár közölni kíván velem. Meg kell húznom a régi légpuskán a ravaszt, ha a darázs végigmászik rajta; be kell kapcsolnom az áramot, ha a Fortyogó Tartályba zuhan. Ha végül úgy dönt, hogy bemászik a Pók Szalonjába, a Vénusz-barlangba vagy a Hangyatanyára, akkor elég, ha hátradőlök és figyelem, ahogy a természet elintézi a maga dolgát. Ha útja a Savas Verembe, a Jégkamrába, vagy a kissé frivol módon elkeresztelt Férfivécébe vezérli (ahol elmúlásának eszköze az én – többnyire meglehetősen friss – vizeletem), akkor megint elég, ha csak figyelek. Ha belezuhan a Voltok Termének egyik áram alatt lévő fémtüskéjébe, végignézhetem, ahogy agyonüti az áram; ha kioldja a szerkezetet és maga alá temeti a Holtsúly, megszemlélhetem, ahogy szétnyomódik és szivárog belőle a testnedv; ha a Pengék Folyosóján botladozik végig, láthatom, ahogy a kések feldarabolják vonagló testét. Amikor az alternatív halálmódokat is beiktatom, végignézhetem, ahogy forró viaszt csöpögtet saját magára, mérgezett lekvárt eszik, vagy egy gumiheveder által forgatott tűre nyársalódik fel; az is előfordulhat, hogy ő maga indít be egy olyan eseménysort, amelynek végén, ha minden jól megy, egy szigetelt kamrában találja magát, amelyet egy szódásszifon patronja szén-dioxiddal gázosít el; ha azonban esetleg a forró vizet választja, vagy végigsétál a huzagolt Sorsfordulaton, aktív részt kell vállalnom a halálában. Ha pedig a Tűztóra esik a választása, nekem kell megnyomni a kart, hogy felszikrázzon a benzint lángra lobbantó öngyújtó.
A tűzhalál mindig is a Tizenkettesnél volt, és azok közé a halálnemek közé tartozik, amelyeket soha nem helyettesítettem az Alternatívákkal. A Tűz az én jelölőrendszeremben Paul halálát jelenti, ami dél körül történt. Blyth méreg okozta halálát hasonlóképpen a Négyesnél elhelyezett Pókszalon jeleníti meg. Esmerelda minden bizonnyal fulladásos halált halt (a Férfivécé), és az ő halálának idejét önkényes döntéssel nyolc órában állapítottam meg, így ez lett a Nyolcas, hogy megmaradjon a dolgok szimmetriája.
Figyeltem, ahogy a darázs kimászik a befőttesüvegből, és Eric egyik fényképe alá érkezik, amelyet befelé fordítva helyeztem a körüvegre. A rovar nem vesztegette az időt; másodpercek alatt ott volt a Gyár számlapján. Végigaraszolt a gyártó nevén és az óra születési évén, figyelemre sem méltatta a darázsgyertyákat, és többé-kevésbé egyenes vonalban elindult a nagy XII felé, keresztülmászott rajta, és bement a számmal szemközti ajtón, amely nesztelenül becsukódott mögötte. Sebesen végigmászott a folyosón, át a cérnából font varsán, amely lehetetlenné tette, hogy visszaforduljon, majd elindult a fényesre polírozott acéltölcsérben, és lecsúszott az üvegfalú kamrába, ahol a halál várt rá.
Sóhajtva dőltem hátra. Beletúrtam a hajamba, és előrehajolva néztem a darazsat, ahogy nagy nehezen kapaszkodik körbe az elfeketedett és szivárványosan csillogó acélhálóban, amelyet teaszűrőként árultak, de most egy benzinnel teli tálka fölött függött. Lemondóan sóhajtottam. A fémtetőbe és az üvegcső aljába fúrt lyukaknak köszönhetően a kamrának jó volt a szellőzése, így biztos volt, hogy a darázs nem fullad meg a benzin kipárolgásától. Ha nagyon erőltettem az orromat, érződött némi benzinszag a levegőben, amikor a Gyárat beindítottam. Miközben a darazsat figyeltem, éreztem a benzinszagot, és talán egy leheletnyi száradó festék is volt a levegőben, de ebben nem voltam biztos. Vállat vontam, és lenyomtam a kamra gombját: egy méretre vágott fapecek csúszott le az alumínium sátorvasból készült vezetéksínen, érintkezésbe kerülve a benzintó fölött lebegő eldobható öngyújtó kis kerekével, amelynek jóvoltából kiáramlik a gáz.
Néhány kísérlet elég volt, hogy a gáz felszikrázzon; rögtön meggyulladt, és a vékonyka lángok, amelyek a beszűrődő hajnali derengésben sötétlő padláson mégis fényesen ragyogtak, hajladozva nyaldosni kezdték a szűrő fémhálóját. A lángok nem jutottak át a hálón, a hő viszont annál inkább, és a darázs felrepült, dühösen zümmögött a néma lángok fölött, nekicsapódott az üvegnek, visszapattant, beleütközött a szűrő oldalába, átmászott a perem külső oldalára, majdnem a lángok közé zuhant, aztán újra felrepült, néhányszor nagyot koppanva a tölcsér acélcsövén, majd újra beleszédült a fémháló csapdájába. Még egyszer utoljára felszállt, néhány pillanatig reménytelenül röpködött ide-oda, de a szárnyait már megperzselhették a lángok, mert a röpte téveteg volt és tébolyult. Nem sokkal később belezuhant az öblös fémhálóba és meghalt; először még erőlködött egy kicsit, aztán karikába zsugorodott, nem mozdult többé, és füstölögve feküdt ott.
Ültem és néztem, ahogy az elfeketedett rovar összezsugorodik és megsül; ültem és néztem, ahogy a nyugodt lángok felemelkednek a hálóhoz, úgy nyílva szét körülötte, akár egy kéz ujjai; ültem és néztem az üvegcső túlsó faláról visszatükröződő táncoló lángocskákat; aztán végül odanyúltam, meglazítottam a szorítókapcsot, ami a hengert tartotta, a fémfedővel letakart benzines tálkát magam felé csúsztattam, és eloltottam a lángot. Levettem a kamra tetejét, és egy csipesszel benyúlva kiemeltem a tetemet. Egy gyufásdobozba raktam, amelyet az oltárra helyeztem.
A Gyár nem mindig adja ki a halottait; a sav és a hangyák után nem marad semmi, a Vénusz légycsapója és a pók pedig csak egy üres porhüvelyt ad vissza, de még annyit sem mindig. De ez most megint egy elégett tetem volt; megint nekem kellett gondoskodnom az eltüntetéséről. Arcomat a kezembe temetve hintáztam az alacsony zsámolyon. Körülvett a Gyár, hátam mögött az oltár. Sokáig szemléltem körös-körül a Gyár számtalan helyét, mind a maga kellékeivel; a számtalan halálmódot, a Gyár kúszófolyosóit, ajtóit és kamráit, az alagutak végén égő lámpácskáit, tartályait, edényeit és csilléit, billentyűit, elemeit és fonalait, támasztékait és talpazatait, csöveit és vezetékeit. Lenyomtam néhány kapcsolót, mire aprócska propellerek zümmögése töltötte meg az oldalfolyosókat: lekvárral teli gyűszűk voltak hátul, és a propellerek a gyűszűk fölé vágott szellőzőnyílásokon át szívták be a levegőt és továbbították a számlap felé. Hallgattam a surrogást egy ideig, amíg már én is éreztem a lekvár illatát, amely azonban nem nekem szólt, hanem a tétovázó darazsaknak, amelyeket a végzetük felé csábított. Kikapcsoltam a motorokat.
Lassan mindent leállítottam, kikapcsoltam, kiürítettem és újratöltöttem. Odakint, a tetőablakokon túli térben egyre erősebb volt a reggel; az új, friss levegő korai madarak kiáltását hozta. Amikor a Gyárat rituálisan kivontam a szolgálatból, visszamentem az oltárhoz, és végignéztem az alkotórészein: a miniatűr talapzatok és üvegcsék kollekcióján, életem emléktárgyain, mindazokon a dolgokon, amiket korábban találtam és megtartottam. Ott volt az összes halott rokonom fényképe, azoké, akiket én öltem meg, és azoké, akik egyszerűen meghaltak. Ott voltak az élők fényképei: Ericé, apámé és anyámé. Ott voltak a tárgyak fényképei: egy BSA 500-as (sajnos nem az a motor: azt hiszem, apám megsemmisített minden róla készült képet), a ház, amikor még ott kavargott a falán a sokféle szín; még magáról az oltárról is volt egy fénykép.
A halott darázs gyufásdobozát végighúztam az oltár fölött, majd leírtam vele egy kört a levegőben az oltár előtt: a parti homokkal teli üveg előtt, az értékes testnedveimet tartalmazó üvegek előtt, az apám botjáról lefaragott faforgácsok előtt, egy másik gyufásdoboz előtt, amelyben Eric vattába csomagolt tejfogait őriztem; az apám néhány hajszálát tartalmazó fiola előtt; egy másik fiola előtt, amelyben a szárazföldre vezető hídról lekapart rozsdát és festéket tartottam. Meggyújtottam néhány darázsgyertyát, a gyufásskatulya-koporsót behunyt szemmel a homlokom elé tartottam, hogy odabent a fejemben is érezzem a darazsat: viszkető, bizsergő érzés a koponyámban. Ezután elfújtam a gyertyákat, letakartam az oltárt, felálltam, leporoltam a kordnadrágomat, levettem a Gyár üvegfalára erősített fényképet, belecsomagoltam a koporsót, gumiszalaggal rögzítettem, és az egészet a zubbonyom zsebébe csúsztattam.
Lassan bandukoltam a Bunker felé a parton, zsebre dugott kézzel, leszegett fejjel; néztem és mégsem néztem a homokot és a lábamat. Ahová csak nézek, mindenütt tűz. A Gyár kétszer is ezt jövendölte, én is ösztönösen a tüzet hívtam segítségül, amikor rám támadt az a lator baknyúl, és a tűz beleivódott emlékezetem minden eldugott szegletébe. És még Eric is egyre közelebb hozta.
Felemeltem a fejem, szembefordultam a csípős levegővel, a reggeli égbolt pasztellszínű kékjével és rózsaszínjével; bőrömön éreztem a nyirkos szelet, és hallottam a visszahúzódó ár távoli sziszegését. Birka bégetett valahol.
Meg kellett még próbálnom Vén Sault, tennem kellett még egy kísérletet, hogy kapcsolatba lépjek hibbant, őrült bátyámmal, mielőtt ez a sok tűz egyesül és mindörökre elsöpri Ericet, vagy elsöpri az én szigeti létezésemet. Próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne nagyon súlyos a helyzet, de a csontjaimban éreztem, hogy komoly a dolog; a Gyár nem hazudik, és ezúttal aránylag pontosan fogalmazott. Aggódtam.
A Bunkerban, amikor a darázskoporsó már Vén Saul koponyája előtt hevert, és áradt a fény a két csontszáraz szemüregből, lehajtott fejjel letérdeltem az oltár előtt a szúrós szagú sötétségben. Ericre gondoltam; úgy idéztem magam elé, mint amilyennek akkor láttam, mielőtt az a kellemetlenség történt vele, amikor még valóban a sziget része volt, még akkor is, ha messze járt.
Felidéztem magam előtt azt az okos, kedves, izgulékony fiút, aki akkor volt, és arra gondoltam, hogy most mi lett belőle: a tűz és a széthullás ereje, aki úgy közeledik a sziget homokja felé, mint egy őrült angyal, fejében a téboly és a kényszerképzetek messze visszhangzó sikolyainak kavargásával.
Jobb kezem tenyerét előrehajolva és behunyt szemmel az öreg kutya koponyacsontjára helyeztem. A gyertyát nem sokkal azelőtt gyújtottam meg, és a csont még csak langyos volt. Agyamnak valami kellemetlenkedő és cinikus része azt mondta, pont úgy nézek ki, mint Mr. Spock a Star Trekből, amikor agyolvasztást vagy mi a fenét csinál, de ügyet sem vetettem rá; ennek egyébként sem volt jelentősége. Mély lélegzetet vettem és lejjebb hatoltam a gondolataimban. Eric arca lebegett előttem: szeplők, szalmaszőke haj, szorongó mosoly. Kisimult arc, keskeny, okos és fiatal, olyan, amilyennek felidéztem, amikor boldog volt, a szigeten eltöltött nyarakon.
Összeszorított gyomorral és visszafojtott lélegzettel koncentráltam, mintha szorulásom lenne és a szart akarnám kinyomni magamból; fülemben ordítva zubogott a vér. Miközben a Vén Saul koponyáján pihenő kezem átforrósodott, másik kezem mutató- és hüvelykujját két szememre szorítottam, mintha be akarnám őket nyomni a koponyámba. Fényeket láttam, véletlenszerűen kavargó formákat: olyanok voltak, mint a szétterjedő hullámok vagy hatalmas ujjlenyomatok.
Éreztem, ahogy a gyomrom önkéntelenül görcsbe rándul; eláradt bennem valami, amit úgy érzékeltem, mint a lázas izgalom hullámát. Tudtam, hogy csak a savak és a mirigyek műve, mégis úgy éreztem, elröpít onnan és átvisz az egyik koponyából – egy közbülsőn keresztül – egy másikba. Eric! Megvan a kapcsolat! Éreztem őt; éreztem a sajgó lábat, a felhólyagzott talpat, a remegő térdet, a verejtéktől lucskos és maszatos kezet, a viszkető, mosdatlan fejbőrt; úgy éreztem a szagát, mintha az enyém lenne, az ő sajgó, véreres, szárazon pislogó szemén keresztül néztem, amely szinte égette a koponyáját, és amelyet behunyni is alig lehetett. Éreztem a gyomromban valami szörnyű étel halott súlyát, nyelvem égett hús, csont és szőr szagát ízlelte; ott voltam! Ott...
Fellobbanó lángnyelvek csaptak felém dörögve. Hátraestem és elvágódtam, úgy csapódva el az oltártól, mint egy puha srapnellövedék, majd szinte visszapattantam a földes padlóról; végül a szemközti fal tövében terültem el. Zúgott a fejem és sajgott a jobb kezem. Oldalra dőlve összegömbölyödtem a földön.
Mélyeket lélegezve feküdtem ott egy darabig, karomat szorosan összefonva magam körül és egész testemmel enyhén ringatózva; arcom a Bunker padlójához horzsolódott. Úgy éreztem, jobb kezem akkora és pont olyan színű, mint egy bokszkesztyű; minden egyes lassuló szívdobbanással lüktető fájdalom nyilallott végig a karomon. Halkan dúdolgatva, lassú mozdulatokkal felültem. Testem egészen finom ringása még nem múlt el, térdem és homlokom tovább közeledett egymás felé; szememet dörzsölve hátrább húzódtam. Megviselt egómat próbáltam dajkálgatni, hogy visszanyerje egészségét.
Ahogy a derengésben lassan a helyükre úsztak a tárgyak, láttam a még mindig izzó koponyát: még most is égtek benne a gyertyák. Dühösen bámultam rá, aztán felemeltem fájós kezemet és nyalogatni kezdtem. Körülnéztem, nem okoztam-e valami kárt azzal, hogy keresztülbukfenceztem a helyiségen, de amennyire láttam, minden a helyén volt; csak engem viselt meg a dolog. Reszketve felsóhajtottam, majd elernyedtem, és hagytam, hogy a fejem megpihenjen a hátam mögötti fal hűvös betonján.
Egy idő múlva előrehajoltam, és még mindig lüktető jobb tenyeremet a Bunker padlójára tettem, hadd hűljön le egy kicsit. Egy darabig így tartottam, aztán felemeltem és letöröltem róla a föld egy részét; hunyorogva próbáltam megnézni, hogy nincs-e rajta látható sérülés, de túl gyenge volt a fény. Lassú mozdulatokkal feltápászkodtam, és az oltárhoz mentem. Remegő kézzel meggyújtottam az oldalsó gyertyákat, a darazsat betettem a többi közé a balra feltornyozott műanyag rekeszek egyikébe, majd a Vén Saul előtt tárolt fémtányéron elégettem a koporsóját. Ahogy Eric fényképe meggyulladt, a kisfiús arc elenyészett a tűzben. Vén Saul szemén keresztül elfújtam a gyertyát.
Egy pillanatig csak álltam ott, próbáltam összeszedni a gondolataimat, aztán odamentem a Bunker vasajtajához és kinyitottam. Elfintorodtam, ahogy beáradt a felhőfényes reggel selymes világossága. Visszafordultam, elfújtam a többi gyertyát is, és megint a kezemet néztem. A tenyerem gyulladt volt és vörös. Újra megnyaltam. Kevésen múlott, hogy nem sikerült: Eric már a markomban volt, beleláttam a fejébe, részévé váltam, az ő szemén keresztül láttam a világot, az ő vérének lüktetését hallottam az ő fejében, az ő lábán keresztül éreztem a föld felszínét, az ő testének szagát és az ő utolsó étkezésének ízét éreztem. De Eric túl sok volt nekem. Nincs az az épelméjű ember, aki képes lett volna megküzdeni a bátyám fejében tomboló lángtengerrel. Megvolt benne az a hagymázas erejű, mindenre elszánt vak odaadás, amelynek folyamatos életben tartására csak a dühöngő őrültek képesek, de még rövid időre is csak a legvérengzőbb katonák és a legagresszívabb sportolók tudnak versenyre kelni vele. Eric agyának legparányibb részecskéje is a hazatérés és a lángba borítás küldetésére összpontosított, és nincs az a normális agy – még az én átlagnál jóval erősebb agyam sem, amely pedig normálisnak aligha volt mondható –, amely az energiák elrendezésének és irányításának hadvezéri képességét tekintve felérne vele. Eric számára csak egyetlen dolog létezett: a Totális Háború, a Dzsihád; Isteni Szél hátán lovagolt előre a pusztulás felé, legalábbis a saját pusztulása felé, és úgy tűnt, ilyen eszközökkel képtelen voltam bármit is tenni, hogy az útjába álljak.
Lelakatoltam a Bunkert, és a parton visszamentem a házhoz, lehajtott fejjel, még annál is mélyebb gondolatok és aggodalmak súlya alatt, mint a Bunkerba vezető úton.
A nap hátralevő részét a házban töltöttem, könyveket és folyóiratokat olvasgattam, tévét néztem, és folyamatosan gondolkodtam. Ha belülről nem tudok hatni Ericre, akkor kénytelen leszek taktikát változtatni. Személyes mitológiám, amely fölött a Gyár őrködött, elég rugalmas volt ahhoz, hogy beismerje, ezúttal kudarcot vallott, és hogy a vereséget a valódi megoldás irányába mutató jelzésként használja. Bár előreküldött csapataim megégették a kezüket, még minden más eszköz a rendelkezésemre állt. A győzelem az enyém lesz, de nem hatalmam és a képességeim közvetlen bevetése révén. Illetve a képességeim közül csak egyetlenegyet, a képzelőerővel párosult értelmi képességet kell bevetnem: ez a legmélyebb alapja minden másnak is. Ha ez a képességem nem tud megfelelni a kihívásnak, amelyet Eric jelképezett, akkor meg is érdemlem, hogy szétmorzsoljanak.
Apám még mindig festett: hogy elérje az ablakokat, az ecsetet a foga között tartva és kezében a festékesvödrökkel egyensúlyozva kapaszkodott fel a létrára. Felajánlottam, hogy segítek, de ragaszkodott hozzá, hogy egyedül csinálja. Régebben én is használtam a létrákat, amikor megpróbáltam bejutni apám dolgozószobájába, de különleges lakatokat tett az ablakokra; még a rolót is lehúzva tartotta, és a függönyön sem volt rés. Örvendezve láttam, milyen nehézkesen kászálódik fel a létrára; soha nem lenne képes feljutni a padlásra. Eszembe jutott, milyen jó, hogy a ház nem alacsonyabb, máskülönben a létrán talán fel tudott volna mászni a tetőig, hogy a tetőablakokon keresztül benézzen a padlásra. De egyikünket sem fenyegetett ilyen veszély: a belátható jövőben mindkettőnk fellegvára biztonságban volt.
Apám kivételesen megengedte, hogy én csináljam a vacsorát. Zöldséges curryt főztem, amit mindketten szeretünk; vacsora közben együtt nézünk majd egy ismeretterjesztő műsort a geológiáról a hordozható tévén, amit direkt ezért hoztam ki a konyhába. Úgy döntöttem, ha az Eric-ügy lezárul, újra kell kezdenem a propagandahadjáratot, hogy rábeszéljem apámat egy videóra. Szép időben túl könnyű elszalasztani a jó műsorokat.
Vacsora után apám bement a városba. Szokatlan volt, de nem kérdeztem, miért megy el. Fáradtnak tűnt a létramászással és tornamutatványokkal töltött nap után, mégis felment a szobájába, felvette a városi cuccát, majd bicegve visszajött a nappaliba, hogy elköszönjön.
– Akkor én megyek is – mondta. Körbejártatta tekintetét a nappaliban, mintha bizonyítékot keresne, hogy lám, még el sem ment itthonról, nekem meg máris valami förtelmes gonosztetten jár az eszem. Én a képernyőt néztem, és fel sem pillantva biccentettem.
– Oké – mondtam.
– Nem maradok sokáig. Nem kell bezárnod.
– Rendben.
– Nem lesz semmi gond, ugye?
– Nem hát. – Ránéztem, és karba tett kézzel még mélyebbre süppedtem az öreg karosszékben. Apám hátralépett, így most mindkét lábával kint állt az előszobában, miközben a felsőteste behajolt a nappaliba, és csak azért nem esett előre, mert egyik kezével az ajtó gombjába kapaszkodott. Megint bólintott, sapkája megint előrebiccent a fején.
– Na jó. Viszlát. És rendesen viselkedj nekem!
– Mosolyogva néztem vissza a képernyőre.
– Igen, apa. Szia.
– Hmm – mondta még, aztán utoljára körbenézett, mintha a családi ezüst után kutatna, amelynek lába kelt. Becsukta az ajtót, hallottam, ahogy végigkopog az előszobán és kimegy a bejárati ajtón. Figyeltem, miközben elindult az ösvényen, még ültem egy darabig, aztán felmentem, és tettem egy kísérletet a dolgozószoba ajtajával, amely – mint általában, mint mindig – olyan szilárdan tartott, hogy akár a fal folytatása is lehetett volna.
Elaludtam. Odakint egyre halványabb volt a fény, a tévében valami borzalmas amerikai krimisorozat ment, és sajgott a fejem. Csipás szemmel pislogtam, ásítottam egyet, hogy szét tudjam választani az ajkamat, és levegőt juttassak áporodott ízű számba. Ásítva nyújtózkodtam, aztán kővé dermedtem: hallottam, hogy csöng a telefon.
Egyetlen szökkenéssel felkeltem, megbotlottam, majdnem orra buktam, aztán ott termettem az ajtónál, kint az előszobában, a lépcsőn, majd a telefonnál, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Fájós jobb kezemmel felemeltem és a fülemhez szorítottam a kagylót.
– Halló – mondtam.
– Szevasz, Frankie pajtás, mizújs? – kérdezte Jamie.
Fellélegeztem és csalódást éreztem egyszerre. Felsóhajtottam.
– Helló, Jamie. Megvagyok. És te?
– Nem dolgozom. Ma reggel ráejtettem egy deszkát a lábamra, és bedagadt az egész.
– Azért remélem, semmi komoly.
– Á, nem. Ha mázlim van, egész hétre kiírnak. Holnap megyek orvoshoz, majd eljátszom a nagybeteget. Csak gondoltam, szólok, hogy napközben is itthon leszek a héten. Ha van kedved, hozhatnál egy kis szőlőt.
– Oké. Lehet, hogy holnap átugrom. Mielőtt indulok, felhívlak.
– Szuper. Nincs újabb hír tudod-kiről?
– Semmi. Amikor hívtál, azt hittem, ő lesz az.
– Ja, gondoltam, hogy azt fogod hinni. De semmi pánik! Nem hallottam semmi furcsaságról a városban, úgyhogy valószínűleg még nincs itt.
– Persze, de én szeretnék vele találkozni. Egyszerűen nem akarom, hogy megint elkezdje azokat a baromságokat, amiket régen csinált. Tudom, hogy akkor is vissza kell mennie, ha nem csinál semmit, de szeretnék találkozni vele. Két dolgot akarok egyszerre; tudod, hogy van az ilyesmi.
– Aha, persze. Nem lesz semmi baj. Szerintem végül minden oké lesz. Ne aggódj!
– Nem aggódom.
– Akkor jó. Én most leugrom az Armsba, és veszek pár üveg érzéstelenítőt. Nincs kedved velem tartani?
– Kösz, most nem. Eléggé elfáradtam. Nagyon korán keltem. Lehet, hogy holnap találkozunk.
– Remek. Hát akkor vigyázz magadra. Viszlát, Frank.
– Oké, Jamie. Viszlát.
– Szia – mondta Jamie. Letettem a telefont, és lementem, hogy átkapcsoljam a tévét valami értelmesebbre, de még le sem értem a lépcsőn, amikor újra megszólalt a telefon. Megint felmentem. Közben átvillant rajtam, hogy talán Eric az, de nem hallottam a sípjelet. Vigyorogva kérdeztem:
– Na mi van, mit felejtettél el?
– Elfelejtettem? Én nem felejtettem el semmit! Én mindenre emlékszem! Mindenre! – ordította az ismerős hang a vonal másik végén. Megdermedtem, aztán nyeltem egy nagyot, és belekezdtem:
– Er...
– Miért vádolsz azzal, hogy felejtek? Mi az, amit nem kellett volna elfelejtenem? Micsoda? Én nem felejtettem el semmit! – zihált és fuldokolt Eric.
– Ne haragudj, Eric! Azt hittem, valaki más vagy!
– Én én vagyok! – üvöltötte. – Én nem valaki más vagyok! Én vagyok! Én!
– Azt hittem, Jamie az! – nyöszörögtem csukott szemmel.
– Az a törpe? Te szemét!
– Ne haragudj, én... – abbahagytam a mondatot, és gondolkoztam. – Mit értesz azon, hogy „Az a törpe?", és miért ilyen hangsúllyal mondod? Ő a barátom. Nem ő tehet róla, hogy alacsony.
– Tényleg? – kérdezte Eric. – Honnan tudod?
– Hogy érted azt, hogy honnan tudom? Nem tehet róla, hogy így született! – mondtam egyre jobban méregbe gurulva.
– Te csak azt tudod, hogy ő mit mond erről.
– Hogy miről mit mond?
– Arról, hogy törpe! – felelte Eric köpködve.
– Micsoda? – kiabáltam. Nem akartam hinni a fülemnek. – Látom, hogy törpe, te idióta!
– Azt akarja, hogy ezt hidd! Lehet, hogy igazából földönkívüli! Lehet, hogy a többiek még nála is kisebbek! Honnan tudod, hogy nem óriás földönkívüli valami parányi földönkívüli fajból? Na?
– Ne beszélj már zöldeket! – ordítottam a telefonba; megégett kezem belesajdult, ahogy szorítottam.
– Hát majd ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! – kiabálta Eric.
– Ettől ne tarts! – kiabáltam vissza.
– És amúgy? – kérdezte Eric váratlanul lecsillapodva; néhány pillanatig azt hittem, valaki más van a vonalban, és kissé zavarodottan hallgattam, ahogy egyenletes, köznapi hangon folytatta: – Hogy vagy?
– Hogy én? – kérdeztem vissza zavartan. – Hát... jól. Jól. És te?
– Ó, egész jól. Már majdnem ott vagyok.
– Micsoda? Hogy itt?
– Nem. Nem itt, hanem ott. A fenébe, az nem lehet, hogy ilyen rövid távolságban rossz a vonal!
– Milyen távolságban? Hogy mi? Hogy a vonal? Nem tudom. – A másik kezemet a homlokomra tettem; volt egy olyan érzésem, hogy teljesen kicsúszik a kezemből a beszélgetés.
– Már majdnem ott vagyok – magyarázta Eric fáradtan, és egykedvűen felsóhajtott. – Nem pedig majdnem itt. Már teljesen itt vagyok. Másként hogy hívhatnálak innen?
– De hol van az az „itt"? – kérdeztem.
– Úgy érted, már megint nem tudod, hol vagy? – hüledezett Eric. Újra becsuktam a szemem és felnyögtem. Eric folytatta:
– És még engem vádolsz, hogy elfelejtek dolgokat! Ha!
– Na, ide figyelj, te félnótás barom! – ordítottam a zöld műanyagba, vadul markolászva a kagylót, amitől a fájdalom késpengéi egészen a vállamig nyilallottak, és éreztem, hogy eltorzul az arcom. – Kezd elegem lenni abból, hogy idetelefonálgatsz és szándékosan értetlenkedsz! Fejezd már be a játékaidat! – kapkodva szedtem a levegőt. – A rohadt életbe, te is ugyanolyan jól tudod, hogy értem, amikor megkérdezem, hol van az az „itt"! Azt értem rajta, hogy hol a picsában vagy! Én tudom, hol vagyok, ahogy te is nagyon jól tudod. Ne szórakozz már velem, oké?
– Hmm. Rendben, Frank – mondta Eric közönyös hangon. – Bocs, ha felhúztalak.
– Hát... – ez megint kiabálásnak indult, de aztán erőt vettem magamon és pihegve lecsillapodtam. – Hát... csak... csak annyi, hogy ne csináld ezt velem. Csak azt kérdeztem, hol vagy.
– Oké, semmi baj, Frank. Megértem – mondta Eric higgadtan. – De az a helyzet, hogy nem mondhatom meg neked, hol vagyok, mert valaki még meghallja. Ezt te is belátod, nem?
– Rendben. Rendben – mondtam. – De ugye, nem fülkéből beszélsz?
– Még jó, hogy nem fülkéből beszélek – felelte némi éllel a hangjában, de aztán hallottam, hogy visszafogja magát. – Igen, így van. Egy házból beszélek. Vagyis inkább nyaralóból.
– Micsoda? – kérdeztem. – Ki az? Kié?
– Mit tudom én – felelte Eric, és szinte hallottam, ahogy megrándítja a vállát. – Valószínűleg ki tudnám deríteni, ha tényleg annyira érdekel. Tényleg annyira érdekel?
– Micsoda? Nem. Igen. Akarom mondani nem. Kit érdekel? De hol... úgy értem, hogy... akarom mondani, ki az, aki...?
– Nézd, Frank – mondta Eric fáradtan –, semmi különös, csak valakinek a nyaralója vagy a hétvégi háza vagy ilyesmije, oké? Nem tudom, kié; de ahogy oly lényegre törően megfogalmaztad, kit érdekel?
– Úgy érted, betörtél valakinek az otthonába? – kérdeztem.
– Aha. És akkor mi van? Tulajdonképpen nem is kellett betörnöm. A hátsó bejárat kulcsát ott találtam az ereszcsatornában. Mi a gond? Nagyon takaros kis hely.
– Nem félsz, hogy elkapnak?
– Nem nagyon. Itt ülök az utcai szobában, rögtön a kocsifelhajtó fölött, és jó hosszú szakaszon belátom az utat. Semmi gond. Van kaja, fürdőkád, telefon, meg egy fagyasztószekrény, de akkora, hogy beférne egy egész német juhász. Van ágy meg minden. Tiszta luxus.
– Egy német juhász! – rikácsoltam rekedten.
– Persze, ha épp lenne nálam. Történetesen nincs, de ha mégis lenne, azt tehettem volna be a fagyasztóba. Jelenleg...
– Ne – vágtam közbe; becsuktam a szemem, és úgy emeltem magam elé a kezemet, mintha ő is itt lenne a házban. – Ne mondd el!
– Oké. Na, szóval csak gondoltam, felhívlak, elmondom, hogy jól vagyok, és megkérdem, te hogy vagy.
– Én megvagyok. Biztos, hogy te is jól vagy?
– Ja. Soha jobban. Tök jól érzem magam. Szerintem a diéta teszi; csupa...
– Figyelj, Eric! – szakítottam félbe kétségbeesetten; éreztem, hogy még a szemem is kitágul, miközben arra gondoltam, amit meg akartam tőle kérdezni. – Mondd, nem éreztél semmit ma reggel? Hajnaltájban? Semmit? Úgy értem, bármi különöset? Valamit benned... ööö... nem éreztél semmit? Éreztél valamit?
– Mi a fenéről hablatyolsz itt nekem? – kérdezte Eric, kicsit kijőve a béketűrésből.
– Éreztél valamit nagyon korán reggel?
– Mi a fenét jelent az, hogy „éreztem valamit"?
– Úgy értem, nem tapasztaltál-e valamit; bármit, ma reggel, hajnal felé?
– Hát – mondta Eric lassan és kimérten –, furcsa, hogy ezt kérdezed...
– Igen? Igen? – kérdeztem izgatottan, úgy odaszorítva a kagylót a számhoz, hogy a fogam összecsattant a műanyaggal.
– Az égvilágon semmit. Bizton állíthatom, hogy a mai azon ritka reggelek közé tartozott, amikor az égvilágon semmit nem éreztem – közölte Eric előzékenyen. – Aludtam.
– De azt mondtad, nem aludtál! – kiabáltam dühösen.
– Az istenit, Frank, senki sem tökéletes – hallottam, hogy felnevet.
– De... – kezdtem volna. Csukott szájjal csikorgattam a fogamat, majd még egyszer behunytam a szemem.
Eric megelőzött:
– Na jó, Frank, öregfiú; őszintén szólva kicsit már kezd untatni ez az egész. Lehet, hogy még hívlak, de mindegy is, mert hamarosan látjuk egymást. Na, cső!
Mielőtt megmukkanhattam volna, megszakadt a vonal, én meg ott maradtam füstölögve és háborogva; olyan mérgesen meredtem a telefonra, mintha az lenne a hibás. Eszembe jutott, hogy hozzávághatnám valamihez, de úgy éreztem, az nagyon ízetlen vicc lenne, így aztán egyszerűen lecsaptam. Válaszul pittyegett egyet, mire még egyszer szúrósan ránéztem, majd hátat fordítottam neki, letrappoltam a lépcsőn, belevetettem magam az egyik karosszékbe, és vagy tíz percig folyamatosan és felváltva nyomogattam a gombokat a tévé távkapcsolóján. Ekkor rájöttem, hogy a három csatorna (híradó, egy újabb borzalmas amerikai krimisorozat és egy régészeti műsor) egyidejű nézése fikarcnyival sem nyújtott kevesebbet, mint amikor külön-külön néztem azokat a szarokat. Undorodva vágtam a sarokba a távkapcsolót, kiviharzottam a házból, és a fakuló fényben köveket hajigáltam a hullámok közé.