Az Áldozati Oszlopok 1 страница

A Darázsgyár

Tartalom:

"Két évvel azután, hogy megöltem Blyth-t, meggyilkoltam Pault, az öcsémet - de egészen más és jóval alapvetőbb okokból, mint amiért Blyth-t eltettem láb alól -, egy évvel később pedig kinyírtam az unokahúgomat, Esmereldát, többé-kevésbé egy hirtelen ötlettől vezérelve. Eddig ennyi. Három. Már évek óta nem öltem meg senkit, és nem is tervezem soha többé. Akkoriban éppen ilyen korszakomat éltem."

Az apjával egy skót falucska mellett egyedül élő 16 éves Frank története bombaként robbant be a nyolcvanas évek brit irodalmi életébe. Egyes kritikusok kegyetlensége és naturális ábrázolásmódja miatt támadták A Darázsgyárat, mások az egekig magasztalták, és szerzőjében egy kivételes fantáziával, lenyűgöző stílusérzékkel megáldott új tehetséget láttak.
Iain Banks első regénye azóta is megosztja az olvasókat, de ennek ellenére a tekintélyes angol napilap, a The Independent szavazásán A Darázsgyárat a huszadik század 100 legjobb regénye közé választották.
Iain Banks: The Wasp Factory

Hungarian translation © Bényei Tamás, 2006

A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Iain Banks: The Wasp Factory

Abacus, London 1990

Fordította: Bényei Tamás

ISBN: 963 711 850 0

Agave Könyvek

Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely

A borítót és a kötetet tervezte: Sigmond Viki

Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba

Korrektor: Boncz Éva

Tördelőszerkesztő: Téglás Zoltán

Készült: az Aduprint Kft. nyomdában, Budapesten, 2006-ban

Műfaj: Szépirodalom.

Az Áldozati Oszlopok

Amikor szóltak nekünk, hogy a bátyám megszökött, én aznap már körbejártam az Áldozati Oszlopokat. Tudtam, hogy történni fog valami; megmondta nekem a Gyár.

A sziget északi végén, nem messze a kompkikötő szanaszét heverő romjaitól, ahol még mindig nyikorog a rozsdás csörlő kurblija, ha keleti szél fúj, két Oszlopom is ott állt a legszélső homokdűne part felőli oldalán. Az egyik Oszlopon egy patkányfej volt és két szitakötő, a másikon egy sirály és két egér. Épp az egyik egérfejet szereltem vissza, amikor a madarak károgva és jajveszékelve felrebbentek az esti levegőbe, és meg-meglibbenve köröztek, ott, ahol a dűnéken áthaladó ösvény a fészkük közelében vezet el. Miután meggyőződtem róla, hogy az egérfej szilárdan tart, felkapaszkodtam a dűne tetejére, hogy a távcsövemmel figyeljem, mi történik.

Diggs, a városi rendőr kerekezett az ösvényen; leszegett fejjel és keményen nyomta a pedált, a kerekek ugyanis mélyen belesüppedtek a homokos talajba. A gyaloghídhoz érve leszállt a bicikliről, és otthagyta a hidat felfüggesztő sodronyköteleknek támasztva, aztán elment a két oldalra enyhén kilengő híd közepéig, a kapuig. Láttam, hogy megnyomja a kaputelefon gombját. Egy darabig álldogált ott, körbenézve szemlélte a néma dűnéket és az elcsendesedő madarakat. Engem nem láthatott: túlságosan jól elbújtam. Aztán az apám nyilván felvette a kaputelefont, mert Diggs kicsit meggörnyedve beleszólt a gomb melletti rácsba, majd egy lökéssel kinyitotta a kaput, és végigment a hídon, át a szigetre és végig az ösvényen, a ház felé. Amikor eltűnt a dűnék mögött, még ott ültem egy ideig, a lábam közét vakarva, miközben a szél a belekapott a hajamba, és a madarak lassan visszatértek a fészkükre.

Elővettem az övembe dugott csúzlit, kiválasztottam egy acél félhüvelykest, gondosan céloztam, aztán a nagy csapágygolyót magasan, nagy ívben átrepítettem a szárazföldre, el a folyó, a telefonpóznák és a rövid függőhíd fölött. Amikor eltalálta a „Tilos a belépés – Magánterület" táblát, alig hallottam a csattanást. Elmosolyodtam: ez jó ómen volt. A Gyár nem fogalmazott pontosan (ilyesmit ritkán tett), mégis az volt az érzésem, hogy akármi is az, amivel kapcsolatban figyelmeztet, fontos dologról van szó, és azt is gyanítottam, hogy valami rossz fog történni; én mindenesetre előrelátóan ellenőriztem az Oszlopaimat, és most láttam, hogy egyelőre a célzás is jól megy: a dolgok még mindig velem voltak.

Úgy döntöttem, nem megyek vissza rögtön a házba. Apám nem szerette, ha ott vagyok, amikor Diggs átjön, és még egyébként is ellenőriznem kellett néhány Oszlopot sötétedés előtt. Ugrálva és csúszkálva leereszkedtem a lejtőn, egyenesen a dűne árnyékába, aztán amikor lent voltam, visszafordultam, hogy megnézzem a sziget északi végeit vigyázó aprócska fejeket és testeket. Göcsörtös ágakra felszúrt porhüvelyek: úgy tűnt, velük minden a legnagyobb rendben. A szél lágyan lebegtette a faág-végtagjaikra csomózott fekete szalagokat: nekem integettek. Úgy döntöttem, mégsem történhet semmi nagyon rossz, és hogy holnap újra megkérdezem majd a Gyárat, bővebb tájékoztatásért folyamodva. Kis szerencsével az apámtól is hallhatok valamit, ha pedig egyenesen mázlim van, akkor talán igaz is lesz, amit mond.

Leraktam a zsákot a fejekkel és tetemekkel a Bunkerban, épp amikor a nappal végleg elenyészett, és felragyogtak az első csillagok. A madaraktól tudtam, hogy Diggs pár perccel korábban elment, úgyhogy a rövidebb úton visszarohantam a házba, amelyben a szokásos helyeken égett a villany. Apámat a konyhában találtam.

– Diggs most ment el. Gondolom, tudod.

A hideg vizes csap alá tartotta az épp akkor elszívott kövér szivarvéget, egy pillanatig eresztette rá a vizet, amíg a barna csikk sercegve kialudt, majd az elázott maradványt a szemétbe dobta. Lepakoltam a dolgaimat a nagy asztalra, vállat vontam, és leültem. Apám bekapcsolta a leveses fazék alatt a gázt, a fedőt felemelve bekukkantott a melegedő kotyvalékra, aztán hátrafordult és rám nézett.

Úgy vállmagasságban szürkéskék füstfelhő lebegett a szobában, közepén jókora hullám, amelyet valószínűleg én kavartam, amikor bejöttem a hátsó teraszról a kétszárnyú ajtón. A hullám lassan emelkedett közöttünk, miközben apám merev tekintettel engem bámult. Fészkelődtem, aztán a földre néztem, miközben a fekete csúzli szárát piszkáltam. Egy pillanatig úgy rémlett, mintha apám gondterhelt volna, de nagyon jó színész volt, és lehet, hogy épp ezt akarta elhitetni velem, így aztán a lelkem mélyén nem voltam meggyőzve.

Azt hiszem, jobb lesz, ha elmondom neked – kezdte, majd megint elfordult, felvett egy fakanalat, és a levest kavargatta. Vártam. – Ericről van szó.

Rögtön tudtam, mi történt. A többit nem is kellett elmondania. Azt hiszem, abból a kevésből, amit addig mondott, akár arra is gondolhattam volna, hogy a féltestvérem meghalt, megbetegedett, hogy vele történt valami rossz, de akkor már tudtam, hogy olyasmiről van szó, amit Eric csinált, és hogy csak egyetlen dolgot tehetett, amitől az apám gondterheltnek tűnhet. Megszökött. Mégsem szóltam semmit.

– Eric megszökött a kórházból. Diggs azért jött, hogy szóljon nekünk. Úgy hiszik, visszajöhet ide, és nem kizárt, hogy errefelé tart. Szedd le azokat a holmikat az asztalról, hányszor mondjam még?

Még mindig nekem háttal állva belekóstolt a levesbe. Vártam, amíg felém fordul, és elvettem az asztalról a csúzlit, a távcsövet és a lapátot. Apám ugyanazon a színtelen hangon folytatta:

– Hát én alig hiszem, hogy eljut ilyen messzire. Egy-két napon belül úgyis elkapják. De azért gondoltam, elmondom. Nehogy mástól kelljen hallanod. Vegyél elő tányért!

Odamentem a konyhaszekrényhez, és kivettem egy tányért, aztán visszaültem, egyik lábamat keresztbe vetve magam alatt a széken. Apám ismét a leves kavargatásával volt elfoglalva, amelynek most már az illata is áthatolt a szivarfüstön. Éreztem az izgatottságot a gyomromban – erősödő, lökésszerű bizsergést. Szóval Eric megint hazajön: ez jó-rossz. Tudtam, hogy nem kapják el. Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem róla a Gyárat; úgyis ideér. Kíváncsi voltam, meddig tart majd, és hogy vajon most akkor Diggsnek járnia kell-e a várost, szétkiabálva a figyelmeztetést, hogy megint elszabadult az eszelős, aki kutyákat gyújt fel; mindenki zárja el a kutyáját!

Apám néhány kanál levest szedett a tányéromba. Forró volt; megfújtam. Az Áldozati Oszlopokra gondoltam. Egyszerre voltak vészjelzők és az elrettentés eszközei: fertőzött, nagy hatalmú és nagy erejű dolgok, amelyek szemmel tartották a sziget felé közeledőket, elhárítva a veszélyt. Ezek a totemek voltak az én figyelmeztető lövéseim; ha bárki beteszi a lábát a szigetre, elég, ha rájuk néz, és rögtön tudja, mire számíthat. De úgy tűnt, most fenyegetően feltartott ökölből vendégszerető, nyitott kézzé váltak. Eric kedvéért.

– Látom, megint sikerült kezet mosnod – mondta apám, miközben a forró levest szürcsöltem. Ezt szarkasztikusnak szánta. Levette a whiskysüveget a kredencről, és töltött magának. A másik poharat, amely sejtésem szerint a rendőré lehetett, berakta a mosogatóba. Leült az asztal túlsó végén.

Az apám magas és vékony termetű, bár kissé meggörnyedt. Finom vonású arca olyan, akár egy nőé; a szeme sötét. Bicegve jár, amióta csak az eszemet tudom. A bal lába majdnem teljesen merev, és ha elhagyja a házat, általában bottal indul el. Amikor nagyon nyirkos az idő, az is előfordul, hogy idebent is használja a botot; olyankor hallom, ahogy végigkopog a ház szőnyegtelen szobáin és folyosóin: szobáról szobára járó, tompán kongó hang.

Az a bot a Gyár biztonságának jelképe. Apám görcsbe merevedett lába meghagyta nekem menedék és szentély gyanánt a nagy padlás jó meleg terét, közvetlenül a tető alatt, ahol nincs más, csak kacat és szemét, ahol csendben moccan a por, ferdén ömlik be a napfény, és ahol a Gyár székel – némán, elevenen és mozdulatlanul.

Apám nem bír felmászni a legfelső szintről a padlásra vezető keskeny létrán; de még ha odáig fel bírna is jutni, tudom, képtelen lenne úgy kitekeredni, hogy a létra tetejéről felkapaszkodjon a feljárón, közben még a kéménykürtő téglafalát is megkerülve, magára a padlásra.

Úgyhogy az a hely ott fent az enyém.

Azt hiszem, apám úgy negyvenöt körül lehet, bár néha szerintem sokkal idősebbnek látszik, máskor meg azt gondolom, akár fiatalabb is lehetne. Nem hajlandó megmondani a korát, így aztán a negyvenöt csak az én becslésem, a külseje alapján.

– Milyen magas ez az asztal? – kérdezte váratlanul, épp amikor indultam volna a kenyértartó felé, hogy egy szelet kenyérrel kitöröljem a tányérom. Megfordultam és ránéztem, azon tűnődve, miért vesztegeti az idejét egy ilyen egyszerű kérdéssel.

– Harminc hüvelyk – feleltem, és kivettem egy darab kenyérhéjat a tartóból.

– Helytelen – csapott rá a válaszra vigyorogva. – Két láb és hat hüvelyk.[1]

Fejcsóválva és bosszúsan ráncoltam a homlokom; tányérom belsejéről letöröltem a barna csíkot, amelyet a leves széle hagyott. Volt idő, amikor komolyan tartottam ezektől az idióta kérdésektől, de most, eltekintve attól, hogy tudnom kell a ház összes részének és benne is szinte mindennek a magasságát, hosszúságát, szélességét, területét és térfogatát, már pontosan látom, mire megy ki ez az egész rögeszme. Néha kínos tud lenni, amikor vendégeink vannak, még akkor is, ha családtagok, és tudják, mire számíthatnak. Ott ülnek, valószínűleg a nappaliban, és épp azon tűnődnek, hogy vajon kapnak-e bármit is enni Apától, vagy inkább csak rögtönzött kiselőadást tart majd nekik a vastagbélrákról vagy a galandférgekről, amikor apám odasompolyog valamelyikükhöz, körülnéz, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki rá figyel, majd cinkos tekintettel, színpadiasan suttogva megkérdi:

– Látod ott azt az ajtót? Pontosan nyolcvanöt hüvelyk egyik sarkától a másikig.

Aztán kacsintva odébb megy, vagy flegmán visszahuppan a székére.

Amióta csak az eszemet tudom, a ház mindig tele volt papírszeletkékkel, rajtuk fekete golyóstollal akkurátusan odakanyarított számok, odaerősítve a székek lábához, a szőnyegek széléhez, a bögrék aljához, a rádiók antennájához, a fiókokhoz, a tévéképernyőhöz, a fazekak és lábosok füléhez, a felcímkézett tárgy pontos méreteivel. Még a növények leveleire tűzve is akadnak ceruzával írt cetlik. Gyerekkoromban egyszer körbementem, és az egész házban letépkedtem a cetliket; nadrágszíjjal kaptam érte a fenekemre, hozzá még kétnapi szobafogságot. Később apám a fejébe vette, hogy hasznos és jellemformáló hatással volna rám, ha éppolyan jól tudnám az összes méretet, mint ő, így aztán órákig ott kellett ülnöm a Mérések Könyve fölött (kivehető lapokból álló monstrum, amelybe a szobák és a tárgyak kategóriái szerint gondosan fel van jegyezve a cetliken olvasható összes adat), vagy a ház szobáit kellett járnom egy jegyzettömbbel, saját méréseket végezve. S mindez csak ráadás volt azok mellé az órák mellé, amelyeket apám adott nekem matematikából, történelemből és egyebekből. Nem sok időm maradt odakint játszani, amit igencsak rossz néven vettem. Akkoriban épp egy Háború kellős közepén voltam – ha jól emlékszem, a Tengeri Kagylók a Döglött Legyek ellen –, s miközben ott rostokoltam a könyvtárban a könyv fölött, és próbáltam nyitva tartani a szemem, magamba szívva az összes birodalmi mértékegységet, a szél szétfújta a légyhadseregemet, telehintve vele a fél szigetet, a tenger pedig előbb elsüllyesztette a kagylóimat a dagály után ott maradt tócsákban, majd betemette őket homokkal. Szerencsére apám belefáradt nagyszabású vállalkozásába, és megelégedett azzal, hogy néha nekem szögezett egy-egy kérdést, amely az esernyőtartó pintben megadott űrtartalmára vonatkozott, vagy a házban abban az adott pillanatban épp használatban lévő függönyök összterületére, természetesen az acre, más néven angol hold törtjeiben kifejezve.

Nem vagyok hajlandó több ilyen kérdésre válaszolni – mondtam neki, miközben a mosogatóhoz vittem a tányéromat. – Már évekkel ezelőtt át kellett volna térnünk a méterrendszerre.

Apám prüszkölve ürítette ki poharát.

– Hektár meg a többi hülyeség. Szó sem lehet róla. Tudod, hogy az egész a földgömb méretein alapul. Persze mondanom sem kell, hogy ez mekkora marhaság.

Sóhajtva vettem ki egy almát az ablakpárkányon álló tálból. Valamikor az apám bemesélte nekem, hogy a föld nem gömb, hanem Möbius-szalag alakú. Máig állítja, hogy ő hisz ebben, és nagy csinnadrattával küldözgeti el a kéziratát a londoni kiadóknak: rá akarja venni őket, hogy kiadják a sajátos elméletet kifejtő könyvét, de tudom, hogy ezt is csak a felhajtás miatt csinálja, és hogy a legnagyobb élvezetét abban leli, amikor a végül mindig visszaküldött kéziratok láttán eljátssza először a döbbent hitetlenkedést, majd a jogos felháborodást. Ez nagyjából háromhavonta megismétlődik, és gyanítom, hogy az élet feleannyi élvezetet sem tartogatna számára, ha nem játszhatná végig az ilyen szertartásokat. Ő mindenesetre azt állítja, ez az egyik oka annak, hogy a hülye méricskélésével nem tér át a metrikus szabványra, pedig valójában csak lusta.

– Na és mit csináltál ma? – meredt rám az asztal másik oldaláról, miközben az üres whiskys-pohárral gurigázott az asztallap fáján.

Vállat vontam.

– Kint voltam. Sétáltam, meg ilyesmi.

– Megint gátakat építettél? – kérdezte gúnyosan.

– Nem – feleltem, magabiztosan rázva a fejemet és beleharapva az almába. – Ma nem.

– Remélem, nem isten teremtményeit öldösted.

Megint vállat vontam. Naná, hogy öltem. Mindenféléket. Mégis, hogy a fenébe szerezzek fejeket és tetemeket az Oszlopokhoz meg a Bunkerba, ha nem ölök? Egyszerűen nincs elég természetes halál. De az ilyesmit úgysem lehet elmagyarázni az embereknek.

– Néha azt hiszem, neked kéne kórházban lenned, nem pedig Ericnek. – Halkan beszélt, és sötét szemöldöke alól figyelt. Valaha megrémített volna az efféle beszéd, de csak valaha. Majdnem tizenhét vagyok: már nem gyerek. Itt, Skóciában ennyi idősen akár meg is nősülhetnék szülői engedély nélkül, s ez már egy évvel ezelőtt is így volt. Elismerem, nem lenne túl sok értelme, ha megnősülnék, de az elv a lényeg.

Egyébként sem én vagyok Eric; én én vagyok, én itt vagyok, és kész. Nem zaklatom az embereket, és ha jót akarnak maguknak, ők is jobban teszik, ha békén hagynak. Én aztán nem ajándékozgatok lángoló kutyákat, nem mászkálok markomban nyüzsgő férgekkel vagy a számba tömött gilisztákkal, hogy az itteni kisgyerekeket ijesztgessem. A városbeliek nyugodtan mondhatják, hogy „Hiszen tudja, elmentek neki otthonról", de ez csak az ő kis tréfájuk (néha, csak hogy még nyilvánvalóbb legyen a dolog, mutogatnak a saját halántékukra, miközben mondják); engem nem érdekel. Megtanultam együtt élni ezzel a fogyatékossággal, és megtanultam mások nélkül élni, úgyhogy felőlem mondhatnak, amit akarnak.

Az apám viszont most mintha bántani akart volna; ő általában nem mondott ilyeneket. Biztosan megrázták az Ericről érkező hírek. Azt hiszem, ő is tudta, akárcsak én, hogy Eric haza fog érni, és aggódott, hogy vajon mi lesz. Hát meg tudom érteni, és abban sem kételkedem, hogy miattam is aggódott. Egy bűntett jelképe vagyok, és ha Eric esetleg hazatér és felkavarja a dolgokat, még napvilágra kerülhet Az Igazság Frankről.

Engem soha nem anyakönyveztek. Nincs születési anyakönyvi kivonatom, nincs társadalombiztosítási azonosítóm, nincs semmi, amiből kiderülhet, hogy létezem, vagy hogy valaha a világon voltam. Tudom, hogy ez bűn, ahogy az apám is tudja, és azt hiszem, néha azért megbánja a döntést, amelyet tizenhét évvel ezelőtt, hippi-anarchista vagy mit tudom én, milyen korszakában hozott.

Nem mintha nagyon megsínylettem volna mindezt, sőt, még élveztem is, azt pedig aligha állíthatja bárki is, hogy nem részesültem oktatásban. Valószínűleg többet tudok a hagyományos iskolai tantárgyakból, mint a legtöbb korombeli. Na jó, panaszkodhatnék néha, már ami az apám által átadott információ néhány darabjának igazságtartalmát illeti. Mióta egyedül is át tudok menni Porteneilbe, és utána tudok nézni a dolgoknak a könyvtárban, nem adhat már be minden hülyeséget, de amíg kisebb voltam, időről időre átvert, tökéletes baromságokat válaszolva becsületes, bár naiv kérdéseimre. Évekig abban a hitben voltam, hogy Pátosz a három testőr egyike, Fellatio a Hamlet egyik szereplője, Kvarc egy svéd város, a Guinness pedig úgy készül, hogy az ír parasztok tapossák a tőzeget.

Manapság azonban már elérem a házikönyvtár legfelső polcát is, vagy bemehetek Porteneilbe, az ottani könyvtárba; mindent ellenőrizhetek, amit apámtól hallok, így aztán kénytelen igazat mondani. Szerintem ettől rém ideges, de hát így változnak a dolgok. Nevezzük haladásnak.

De tényleg nem vagyok műveletlen. Noha képtelen volt megállni, hogy ne élje ki meglehetősen éretlen humorát és ne meséljen be nekem pár hülyeséget, apám azt nem tudta volna elviselni, hogy az ő fia legalább valamilyen szempontból ne adjon okot atyai büszkeségre; mivel a testem eleve reménytelen eset volt, csak az elmém jöhetett számításba. Hát ezért volt az a sok tanóra. Az apám művelt ember, és egy csomó dolgot átadott abból, amit eleve is tudott, s emellett még egész rendesen tanulmányozta is azokat a területeket, ahol kevésbé volt otthon, csak hogy engem tanítani tudjon. Az apámnak doktorátusa van kémiából, de lehet, hogy biokémiából – ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre úgy tűnik, a hétköznapi orvostudományból is eleget tudott – s talán még megvoltak a kapcsolatai a szakmán belül is – ahhoz, hogy a kellő életkorban rendben megkapjam az oltásaimat, dacára annak, hogy az egészségbiztosító szemében hivatalosan nem is léteztem.