Az Áldozati Oszlopok 7 страница
– Nem szereted a chipset? – szúrtam közbe.
– Mi? – zavartnak tűnt a hangja.
– A családi kiszerelésű chipset azok között a dolgok között említetted, amiket nem tudsz megenni.
– Az isten szerelmére, Frank, te meg tudnál enni egy családi csomag chipset?
– Na és amúgy hogy megy a sorod? – kérdeztem sietve. – Úgy értem, biztos a szabadban alszol. Nem fogsz megfázni vagy ilyesmi?
– Nem szoktam aludni.
– Nem szoktál aludni?
– Még jó, hogy nem. Aludni nem kell. Ez is csak olyasmi, amit ők mondanak, hogy a hatalmukban tartsanak. Senkinek nem kell aludnia; megtanítják nekünk, hogy aludjunk, amikor kicsik vagyunk. Ha tényleg eltökélt vagy, simán ki lehet hagyni. Én már túl vagyok azon, hogy szükségem legyen az alvásra. Most már soha nem alszom. Így sokkal könnyebb ébernek maradni, sokkal könnyebb vigyázni, nehogy észrevétlenül mögéd lopózzanak, és még halad is közben az ember. Nincs is jobb a folyamatos haladásnál. Az ember olyan lesz, mint egy hajó.
– Mint egy hajó? – most én voltam megzavarodva.
– Hé, Frank, hagyd már abba, hogy mindent megismételsz, amit mondok – hallottam, hogy újabb érméket dob a készülékbe. – Ha hazajövök, majd megtanítalak, hogy kell nem aludni.
– Kösz. Hogy számítod, mikor érkezel?
– Előbb vagy utóbb. Hahahaha!
– Figyelj, Eric! Miért eszel kutyákat, ha annyi mindent el tudsz lopni?
– Már megmondtam, te idióta; azt a szart nem lehet megenni.
– De akkor miért nem lopsz olyasmit, amit meg tudsz enni, ahelyett, hogy olyasmit lopsz, amit nem tudsz megenni, és kutyákat eszel? – javasoltam. Már közben tudtam, hogy nem volt jó ötlet; hallottam, hogy egyre magasabb hangon beszélek, és ez mindig annak a jele volt, hogy valami nyelvi zűrzavarba keveredtem.
Eric kiabálva beszélt:
– Megőrültél? Mi ütött beléd? Mit beszélsz itt összevissza? De hát ezek kutyák, nem igaz? Nem macskákat, mezei egereket, aranyhalakat vagy efféléket gyilkolok. Kutyákról beszélek, te agyalágyult! Kutyákról!
– Azért még nem kell kiabálni – mondtam higgadtan, bár én is kezdtem begurulni. – Én csak annyit kérdeztem, miért vesztegeted az időt arra, hogy olyasmit lopsz, amit nem tudsz megenni, aztán meg még több időt vesztegetsz arra, hogy kutyákat lopj, amikor voltaképpen lophatnál és ehetnél egyszerre.
– „Voltaképpen"? „Voltaképpen"? Mi a fészkes fenét hablatyolsz te itt? – Ahogy üvöltözött, Eric fojtott hangja rekedtes altba csapott át.
– Jaj, ne kezdjél már ordítozni! – nyögtem, miközben behunytam a szemem, és a szabad kezemmel végigsimítottam a homlokomat és a hajamat.
– Igenis ordítok, ha akarok! – ordította Eric. – Mit gondolsz, miért csinálom ezt az egészet? Mi? Mégis, mit gondolsz, mi a francért csinálom? Hisz' ezek kutyák, te agyatlan kis szarzsák! Elment a maradék eszed is? Mi történt az eszeddel, Frankie fiú? Na mi van, elvitte a macska a nyelvedet? Azt kérdeztem, elvitte a macska a nyelvedet?
– Most miért kell püfölni azt a... – kezdtem, de nem is igazán a kagylóba beszéltem.
ÍíííííírrrgggggggBlíííííííííírrrrrgggggggrrrlllííííííííjjjjfliúúúúúúrrrrrr-ggggg!
Eric köpködött és fuldoklott a vonal másik végén, aztán jött a zaj, amit a telefonkagylóval csapott, amivel a fülke belsejét püfölte. Sóhajtva és elgondolkodva tettem vissza a telefont. Úgy tűnik, nem igazán tudom kezelni Ericet telefonon.
Visszamentem a szobámba, és próbáltam megfeledkezni a bátyámról; korán akartam lefeküdni, hogy időben fel tudjak kelni az új csúzli keresztelőjére. Ha azzal megleszek, majd kigondolom, hogy kezelhetném Ericet ügyesebben.
... Mint egy hajó, na, persze! Tisztára flúgos.
A Bombakör
Gyakran gondolok úgy magamra, mint egy államra; mint egy országra, de legalábbis városra. Régebben úgy láttam, hogy amikor néha egymással ellentétes érzéseim voltak bizonyos eszmékkel, cselekvési módokkal meg egyebekkel kapcsolatban, az olyan, mint amikor egy ország változó politikai hangulatokon megy keresztül. Mindig is úgy véltem, hogy az emberek nem azért juttatnak hatalomra egy új kormányt, mert egyetértenek a politikájukkal, hanem csakis azért, mert szükségük van valami változásra. Valahogy azt hiszik, hogy az új bagázs alatt majd jobban mennek a dolgok. Rendben, az emberek hülyék, de mintha ennek az egésznek több köze lenne kedélyállapotokhoz, szeszélyekhez és közhangulatokhoz, mint alaposan kigondolt érvekhez. Úgy érzem, valami ilyesmi történik az én fejemben is. Volt úgy, hogy a bennem lévő gondolatok és érzések nem igazán értettek egyet egymással; végül is úgy intéztem el a dolgot magamban, hogy biztosan sok különféle ember lakik az agyamban.
Például mindig is volt bennem egy olyan rész, amelyik bűntudatot érzett Blyth, Paul és Esmerelda megölése miatt. Ugyanez a részem érez most bűntudatot azért, mert bosszút álltam az ártatlan nyulakon az egy szem elfajzott hím miatt. De ezt a részemet általában egy ellenzéki parlamenti párthoz vagy a kritikus sajtóhoz hasonlítom: lelkiismeret és fék gyanánt működik, de nem az övé a hatalom, és nem is valószínű, hogy valaha is hatalomra jut. Van egy másik részem, amelyik rasszista, valószínűleg azért, mert alig találkoztam színesbőrűekkel, és csak annyit tudok róluk, amennyit az újságokban olvastam és a tévében láttam, ahol a feketékről általában úgy beszélnek, mint statisztikai adatokról, akik mindaddig bűnösek, amíg be nem bizonyosodik az ártatlanságuk. Ez a részem még mindig elég erős, noha jól tudom, hogy a faj gyűlöletnek semmiféle logikus magyarázata nincs. Valahányszor színesbőrűeket látok Porteneilben, akik emléktárgyakat vásárolnak vagy megállnak enni valahol, azt remélem, hátha kérdeznek tőlem valamit, hogy megmutathassam, mennyire udvarias vagyok, és hogy bebizonyítsam, erősebb bennem az érvelés képessége, mint az alantasabb ösztöneim vagy a neveltetésem.
Ebből kiindulva ugyanakkor az sem volt feltétlenül szükséges, hogy bosszút álljak a nyulakon. Soha nem muszáj bosszút állni, még az odakinti világban sem. Szerintem az olyan megtorlások, amelyek a bűnösökkel csupán távoli vagy véletlenszerű kapcsolatban állók ellen irányulnak, csak arra jók, hogy a bosszúállók jobban érezzék magukat. Pont olyan, mint a halálbüntetés: azért akarod, mert te jobban fogod érezni magad tőle, nem pedig az elrettentés vagy más hülyeségek miatt.
A nyulak legalább nem fogják tudni, hogy Frank Cauldhame művelte velük, amit művelt, nem úgy, mint az emberi közösségek, amelyek nagyon is tisztában vannak vele, mit tettek velük a rossz fiúk, így aztán a bosszú végül is inkább ellenkező hatást vált ki: ahelyett, hogy elfojtaná az ellenállást, inkább felszítja azt. Annyit mindenesetre beismerek, hogy az egész az egóm felturbózásáról, megtépázott büszkeségem helyreállításáról és az élvezetről szól, nem pedig arról, hogy megmentsem az országot, érvényre juttassam az igazságot, vagy tisztelegjek a holtak előtt.
Így aztán olyan részeim is voltak, amelyek megmosolyogták az új csúzli névadó ünnepségét, sőt olyanok is, amelyek megvetéssel nézték végig. A fejemben lévő államban ez olyan, mint amikor egy országban az értelmiség gúnyos megvetéssel viszonyul a valláshoz, miközben ők sem tagadják, mekkora hatással van a tömegekre. A szertartás során fülzsírt, taknyot, vért, vizeletet, köldökzsírt és lábujjkörömpiszkot kentem rá az új fegyver műanyag, fém és gumi alkatrészeire; aztán úgy kereszteltem meg, hogy az üres gumival lövedék nélkül egy kitépett szárnyú darázsra lőttem, amely a Gyár számlapján mászott keresztül, végül a saját meztelen lábamra tüzeltem vele, jókora plezúrt hagyva hátra.
Bizonyos részeim azt gondolták, hogy marhaság az egész, de ezek törpe kisebbségben voltak. A többi részem tudta, hogy az ilyesmi működik. Hatalmat ad nekem, részévé tesz annak, ami az enyém, és ahol élek. Jól érzem magam tőle.
Az egyik albumban, amit a padláson őrzök, találtam egy fényképet Paul kisbabakorából; a szertartás után ráírtam a kép hátoldalára az új csúzli nevét, összegyűrtem és egy acélgolyó köré simítottam, az egészet rögzítettem szigetelőszalaggal, és elindultam: le a padlásról és ki a szabadba, egy új nap szitáló esőfüggönyébe.
Elmentem a sziget északi végébe, a sólya kettéhasadt oldalához. A csúzli gumiját majdnem teljesen kifeszítettem, és a levegőben sziszegve pörgő csapágygolyót a fényképpel együtt kilőttem jó messzire a tengerbe. Nem is láttam a csobbanást.
A csúzlinak nem eshet baja, amíg senki nem tudja a nevét. Ez speciel nem segített a Fekete Rombolón, de ő azért halt meg, mert hibáztam, az én hatalmam pedig olyan nagy, hogy ha valami félresikerül – ami ritkán fordul elő, de azért megesik –, akkor azok a tárgyak is sebezhetővé válnak, amelyekbe fokozott óvóerőt helyeztem. Abban az államban, ott bent a fejemben éreztem a dühöt, amiért ekkora hibát vétettem, de az elszántságot is, hogy ilyesmi nem fordulhat többé elő. Olyan volt ez, mint amikor megfenyítenek vagy főbe lőnek egy tábornokot, aki elvesztett egy csatát vagy valami fontos területet.
Mindenesetre az új csúzli megóvása érdekében megtettem minden tőlem telhetőt, és noha természetesen sajnáltam, hogy a Nyulas Réten történtek megfosztottak egyik hű fegyveremtől, amely számos csatában kitüntette magát (nem is beszélve a nem elhanyagolható védelmi kiadásról), mégis úgy gondoltam, talán nem is baj, hogy így történt. Az a részem, amelyik elszúrta a dolgot a baknyúllal, hagyva, hogy az állat egy pillanatra fölém kerekedjen, talán még mindig itt van valahol, ha kibírta a tűzkeresztséget. Az a tábornok pedig, aki tehetségtelen, vagy teljesen elszámította magát, el van bocsátva. És ha Eric hazatér, jobb, ha minden reakcióm és képességem csúcsformában van.
Még mindig nagyon korán volt, és bár a köd meg a szemerkélő eső elvileg le szokott lombozni egy kicsit, most a névadó szertartás miatt még mindig magabiztosnak és jókedvűnek éreztem magam.
Kedvem támadt egy Futásra, így aztán letettem a zubbonyomat annak az Oszlopnak a tövébe, ahonnan Diggset láttam aznap, amikor meghozta a híreket, a csúzlit pedig jó szorosan beékeltem a kordgatyám és az övem közé. Miután ellenőriztem, hogy a zoknim ne legyen meggyűrve, a bakancsomon a futáshoz szükséges erősségűre húztam a cipőfűzőt, és lassan lekocogtam a dagály és apály vonalát jelző hínárkupacok közötti kemény homoksávhoz. Az eső hol elállt, hol eleredt, a nap időről időre előbukkant a köd és a felhők mögül, mint egy elmosódott vörös korong. Észak felől bágyadt szél fújdogált. Szembefordultam vele, és fokozatosan gyorsultam; először laza tempóban, nagyokat lépve indultam el, hogy belejöjjön a tüdőm és bejáratódjon a lábam. Ökölbe szorított kezem könnyed ritmusban mozgott mellettem; jobb és bal vállam felváltva ringott előre-hátra. Puha léptekkel, mélyeket lélegezve futottam. Elértem a folyó egyenes szakaszát, ahol a víz keskeny fonatokban folyik szét a homokban, és úgy igazítottam a lépteimet, hogy egyetlen lépéssel, simán és könnyedén keljek át a kis csatornákon. Ezen a részen túljutva leszegett fejjel fokoztam a sebességet. Fejem és ökölbe szorított kezem teljes sebességgel hasította a levegőt; lábam ellazult, nekilendült, letapadt és elrugaszkodott.
A szél korbácsként suhintott felém; arcomon éreztem az eső apró ostorcsapásait, ahogy beléjük ütköztem. A tüdőm kirobbant és beszakadt, kirobbant és beszakadt; nedves homok szállt a talpam alól, mint a toll; ahogy továbbrohantam, felemelkedett, majd amikor már messze jártam, kanyarogva leszállt és permetként hullott vissza a földre. Felfelé fordítottam az arcom és hátraszegtem a fejem, úgy tárva ki meztelen nyakamat a szélnek, mint egy szerető, úgy kínálva oda az esőnek, akár egy áldozati ajándékot. Zihálva vettem a levegőt; az a könnyű szédülés, amelyet korábban az oxigéntúltengés okozott, mostanra alábbhagyott, ahogy az izmaim átvették a véremben pangó erőfelesleget. Elértem a csúcssebességet, miközben a cikcakkos vonalban húzódó kiszáradt hínár szálai, korhadt fadarabok, sörösdobozok és üvegek sorban elsuhantak mellettem; úgy éreztem magam, mintha gyöngy lennék egy fonál végén, amelyet valaki a levegőben úsztat; mintha a torok, a tüdő és a lábak szinte szívtak volna előre; áramló energia voltam, ragadozó, amelynek futása a zsákmányra való lecsapás egyetlen, véget nem érő pillanata. Teljes erőből futottam, ameddig csak bírtam; aztán, amikor éreztem, hogy alábbhagy a lendület, lazítottam, és egy ideig megint egyszerűen csak gyorsan futottam.
Ahogy keresztülvágtattam a homokon, a dűnék úgy suhantak el mellettem, mint egy tribün. Megláttam magam előtt a Bombakört; ott vagy megállok, vagy megfordulok. Megint teljes sebességre kapcsoltam, leszegett fejjel, belül ordítozva, lelkemben csatakiáltás; a hangom olyan, mint a prés, amely egyre keményebben szorít, hogy kisajtoljon a lábaimból még egy utolsó nekibuzdulást. Repültem a dűnék fölött, a testem bolondmód előredőlve, szétrepedő tüdővel, a homokon döndülő léptekkel.
A pillanatnak vége lett, gyorsan lelassítottam, és a Bombakört már laza ügetésben közelítettem meg; először majdnem beleszédültem, aztán belevetettem magam, rá a homokra, és ott lihegtem, ziháltam, kapkodtam a levegőt, a szürke égboltot és a láthatatlanul szemerkélő esőt bámulva, szétterpesztett lábbal és kitárt karral elterülve a sziklák gyűrűjében. A mellkasom úgy emelkedett és süllyedt, mint a fújtató, a szívem dörömbölt a ketrecében. Fülemben tompa morajlás; egész testem zsongott és bizsergett. A lábizmaimat mintha valami kábult reszketés feszítette volna meg. Elengedtem magam, a fejem félrebicsaklott, arcom a hűvös, nedves homokon.
Azon tűnődtem, milyen érzés lehet meghalni.
A Bombakör, apám lába és botja, talán még az is, hogy nem akaródzik motort vennie nekem, a koponyában égő gyertyák, a döglött egerek és hörcsögök légiói – erről mind-mind Agnes tehet, apám második felesége és az én anyám.
Nem emlékszem az anyámra, mert ha emlékeznék rá, gyűlölném. Így is gyűlölöm a nevét, a puszta létezését. Ő engedte meg, hogy Stove-ék magukkal vigyék Ericet Belfastba, hogy elvigyék a szigetről, el attól, amit ismert. Apámat rossz szülőnek tartották, mert lányruhában járatta Ericet, és hagyta, hogy elvaduljon; anyám azért hagyta, hogy elvigyék, mert általában véve sem kedvelte a gyerekeket, Ericet pedig különösen nem állhatta; úgy gondolta, árt a karmájának. Szerintem a gyerekekkel szembeni ellenszenve miatt hagyott el engem is rögtön a születésem után, és ezért tért vissza csak egyetlenegyszer, azon a végzetes napon, amikor – legalábbis részben – miatta történt velem az a kis baleset. Összességében azt hiszem, minden okom megvan rá, hogy utáljam. Amikor megöltem a másik fiát, a Bombatölcsérben feküdtem, és azt reméltem, hogy ő is halott.
Lassú futásban mentem vissza; szinte kirobbantam az energiától, és még jobban éreztem magam, mint a Futás előtt. Már alig vártam, hogy este elmenjek otthonról – iszunk egyet és beszélgetünk Jamie-vel, a barátommal, és hallgatunk egy kis dobhártyarepesztő, verejtékszagú zenét az Armsban. Még levágtam egy rövid sprintet, csak hogy futás közben kirázzam a hajamból a homokot, aztán újra lazítottam és továbbkocogtam.
A Bombakör szikláitól mindig gondolkodóba esem, és most sem volt másként, főleg hogy úgy terültem el közöttük, mint valami Krisztus-figura, kitárulkozva az ég felé, a halálról álmodozva. Nos, az biztos, hogy Paul egy percet sem szenvedett; nem vitás, hogy humánusan csináltam. A Kígyóparkban ugráló és ordító Blyth-nek rengeteg ideje volt, hogy rájöjjön, mi történik, miközben a feldühödött és kétségbeesett kígyó többször is megmarta a lábcsonkját, és a kis Esmerelda is gyaníthatott valamit arról, mi vár rá, miközben lassan tovafújta a szél.
Paul, az öcsém ötéves volt, amikor megöltem. Én nyolc. Több mint két év telt el Blyth viperás kiiktatása óta, mire módot találtam rá, hogy megszabaduljak tőle. Nem mintha bármilyen személyes ellenszenv vezérelt volna; egyszerűen tudtam, hogy nem maradhat itt. Tudtam, hogy sosem szabadulok meg a kutyától, amíg Paul itt van (szegény, csupa-jó-szándék Eric, az okos és mégis tudatlan Eric végig azt hitte, hogy még mindig nem szabadultam meg tőle, én pedig egyszerűen nem mondhattam meg neki, hogy miért tudja rosszul).
Paul és én sétálni indultunk a homokban, észak felé; csendes, napsütéses őszi reggel volt, egy tomboló éjszakai vihar után, amely palákat vitt le a háztetőről, kitépte az egyik fát a régi juhakol mellett, és még a gyaloghíd sodronyai közül is elszakított egyet. Apa megkérte Ericet, hogy segítsen neki a rendrakásban meg a javításokban, miközben én elvittem Pault, hogy egyikünk se lábatlankodjon ott körülöttük.
Mindig remekül kijöttem Paullal. Talán mert hamar megláttam, hogy nagyon rövid élet adatott meg neki, igyekeztem ezt a rövid időt a lehető legkellemesebbé tenni számára, így aztán rendesebb voltam vele, mint a legtöbb fiú az öccsével.
Ahogy kiértünk a sziget határát jelző folyóhoz, láttuk, hogy a vihar sok mindent átrendezett: a folyó rémségesen felduzzadt, hatalmas csatornákat vájva a homokba, háborgó barna vízzel teli árkokat, amelyek, ahogy tovazúdultak, nagy darabokat szakítottak le és sodortak magukkal a part falából. Majdnem teljesen le kellett mennünk a tengerig, a legalacsonyabb apály vonaláig, hogy át tudjunk kelni rajta. Továbbmentünk, Paul keze a tenyeremben; a szívemben nem volt gyűlölet. Paul énekelgetett magának, és olyasmiket kérdezett, amiket a kisgyerekek szoktak, például hogy miért nem vitte el a vihar az összes madarat, vagy hogy miért nem telik meg vízzel a tenger, amikor ennyire megáradt a patak?
Sétáltunk a csendes fövenyen, időnként megállva és le-lehajolva, hogy megvizsgáljunk minden érdekeset, amit a tenger a partra sodort. Egy idő múlva a föveny véget ért; ahol korábban végtelenül, megszakítás nélkül aranylott a homok egészen a látóhatár pereméig, ott most felszínre bukkant sziklákat láttunk, minél távolabb néztünk, annál többet; a messzeségben a dűnék már teljesen sziklás partra nyíltak. Az éjszakai vihar a folyó túlsó oldalán elfújta az összes homokot, végig a parton, jóval messzebb, mint azok a helyek, amelyeknek még nevet adtam, vagy amelyeket egyáltalán láttam már. Impozáns látvány volt, amelytől először kicsit meg is ijedtem, egyszerűen azért, mert akkora volt a változás, és mert féltem, hogy mindez egyszer a szigettel is megtörténhet. Közben azonban más is eszembe jutott: apám beszélt róla, hogy ilyesmi régebben is előfordult, és hogy a következő pár hét vagy hónap során a homok mindig visszatér.
Paul roppantul élvezte, ahogy szikláról sziklára ugrált és rohangált, köveket hajigálva a sziklák közötti tócsákba. Korábban nemigen látott még ilyen apály után visszamaradó tócsákat. Továbbmentünk a letarolt parton, újabb érdekes hordalékokra bukkanva, míg aztán odaértünk egy elrozsdált maradványhoz, amelyet elsőre víztartálynak vagy félig eltemetett kenunak néztem. Éles szögben állt ki a földből, vagy másfél méternyire kiemelkedve egy ott maradt homokfoltból. Paul halfogással kísérletezett az egyik sziklatócsában, amíg megszemléltem azt az izét.
Kíváncsian érintettem meg az elkeskenyedő, hegyes csúcsban végződő hengert: valami nagy nyugalmat és erőt éreztem benne, bár nem tudtam, miért. Aztán hátráltam egy lépést és újra megnéztem. Most tisztán kirajzolódott az alakja, és már azt is tudtam, mekkora része van még mindig a homokba temetve. Csúcsával felfelé álló bomba volt.
Óvatosan visszamentem hozzá, gyengéden megsimogattam, miközben csitító szavakat suttogtam neki. Fekete és rozsdavörös színű, odvasodó gömbölydedség; nyirkos szagot árasztott, árnyéka kagyló alakban szétterült a földön. Szemmel követtem az árnyék vonalát a homokon, végig a sziklákon, és a kis Paulra esett a tekintetem, aki boldogan pancsolt az egyik tócsában: a vizet csapkodta egy nagy és lapos fadarabbal, amely majdnem akkora volt, mint ő maga. Mosolyogva intettem oda magamhoz.