Az Áldozati Oszlopok 10 страница
Aztán rájöttem, mi az.
Délibáb volt, visszfény, a tenger fölötti légrétegek visszatükrözése. A talán több száz kilométer messzeségben, az Északi-tengeren álló olajfúró tornyok földgázfáklyáit láttam. Ha most újra megnéztem azokat a homályos formákat a láng körül, valóban olajfúró tornyoknak tűntek, homályosan kirajzolódva saját gázfényükben. Boldogan folytattam utamat – boldogabb voltam, mint mielőtt láttam ezeket a különös jelenéseket –, és eszembe jutott, hogy ha valaki nálam kevésbé logikusan gondolkodik és kisebb a képzelőereje, könnyen arra következtethetett volna, hogy ufókat látott.
Végül hazaértem a szigetre. A ház sötét volt. Ott álltam és néztem a sötétben, épp csak érzékelve az épület tömegét a törött hold sápadt fényében, és azt gondoltam, nagyobbnak tűnik, mint valójában, akkora, mint egy kőóriás feje, alakzatokkal és emlékekkel teli, hatalmas, holdfényben fürdő koponya, amely egyre csak bámul kifelé a tenger felé, egy sziklába és homokba temetett, gigászi és erős testhez kapcsolódva odalent, készen arra, hogy valami megismerhetetlen parancsszóra vagy üzenetre egyetlen mozdulattal kiszabaduljon és kiássa magát.
A ház egyre csak bámult kifelé, a tenger felé, az éjszaka felé. Bementem.
Egy csokor virág
A kis Esmereldát azért öltem meg, mert tartoztam ennyivel magamnak és a nagyvilágnak. Végül is addigra már kiiktattam két hímnemű gyermeket, vagyis afféle statisztikai szívességet tettem a nőknek. Úgy okoskodtam, ha valóban megvan bennem a kellő bátorság, hogy kiálljak meggyőződéseimért, legalább valamelyest ki kell egyenlítenem az egyensúlyt. Egyszerűen az unokatestvérem volt a legkönnyebb és legkézenfekvőbb célpont.
Iránta sem éreztem személyes ellenszenvet. A gyerekek nem igazi emberek, abban az értelemben, hogy nem kisméretű férfiak és nők, hanem különálló fajhoz tartoznak, amelynek tagjai idővel (minden bizonnyal) belenőnek majd egyik vagy másik kategóriába. Különösen a kisgyerekekre jellemző valami nemek fölötti nyitottság – ettől olyan szeretetre méltóak –, mielőtt a társadalom és a szülők ártalmas és alattomosan pusztító hatása utol nem éri őket is. Esmereldát nagyon is kedveltem (még ha a neve szerintem kicsit nyálas volt is), és rengeteget játszottam vele, amikor nálunk nyaralt. Harmsworth és Morag Stove lánya volt; ők az apám első házasságából való fél-nagybátyám és fél-nagynéném; ők vigyáztak Ericre, amikor kicsi volt. Nyaranta néha átjöttek Belfastból, és ott laktak velünk a szigeten; apám meg Harmsworth nagyon jól kijöttek egymással, és mivel Esmereldára én vigyáztam, ők nyugodtan ellazulhattak. Azt hiszem, azon a nyáron Mrs. Stove aggódott egy kicsit, hogy a gondjaimra bízzák a lányát, mert előző évben történt, hogy lecsaptam a gyermeksége teljében ragyogó Paulra, de úgy tűnt, kilencévesen boldog és kiegyensúlyozott gyerek vagyok, felelősségteljes és illemtudó, aki bizonyíthatóan elszomorodott, valahányszor az öccse halála szóba került. Meggyőződésem szerint csakis valóban tiszta lelkiismeretem volt az oka, hogy a körülöttem lévő felnőtteket tökéletesen sikerült meggyőznöm ártatlanságomról. Még azt a dupla blöfföt is megcsináltam, hogy némi bűntudatot színleltem az eset miatt, de nem a megfelelő okból, és még a felnőttek mondogatták nekem, hogy ne magamat hibáztassam, amiért nem tudtam időben figyelmeztetni Pault. Zseniális voltam.
Már azelőtt eldöntöttem, hogy Esmereldát meggyilkolom, hogy a szüleivel megjött nyaralni. Eric hajókirándulásra ment az iskolával, így csak ketten leszünk, Esmerelda meg én. Alig egy évvel Paul halála után persze kockázatos lesz, de tennem kellett valamit, hogy helyreállítsam az egyensúlyt. A gyomromban, a csontjaimban éreztem: muszáj. Olyan volt, mint a viszketés, mint valami, aminek képtelen vagyok ellenállni, mint amikor Porteneilben megyek a járdán, és az egyik sarkam véletlenül beleakad egy utcakőbe; ilyenkor a másik lábammal is egyszerűen muszáj ugyanúgy, ugyanolyan súlyeloszlással megcsinálni ugyanazt, hogy jól érezzem magam. Ugyanez van, amikor a karom hozzáér egy lámpaoszlophoz vagy falhoz; ilyenkor a másik karomat is minél hamarabb oda kell dörzsölnöm, vagy legalábbis megvakarni a másik kezemmel. Rengeteg ilyen dolog van, amiben próbálok egyensúlyt tartani, bár fogalmam sincs, miért. Ezek egyszerűen olyasmik, amiket muszáj megtennem; ugyanilyen módon éreztem, hogy ki kell iktatnom egy nőt, muszáj bedobnom valamit a mérleg másik serpenyőjébe is.
Abban az évben rákaptam a sárkányeregetésre. 1973 volt, azt hiszem. Sokféle anyagot használtam a sárkányok készítéséhez: nádat, fatipliket, fémvállfákat, alumínium sátorvasakat, hullámpapírt és nejlon csomagolófóliát, kukás-zsákokat, lepedőket, madzagot, damilzsineget, spárgát, mindenféle apró pántokat, csatokat, kötéldarabkákat, rugalmas pólyát, drótokat, gombostűket, csavarokat, szögeket, a vitorláshajó-modelljeimről és más játékaimról elorzott alkatrészeket. Csináltam egy kis kézi orsót két hajtókarral és akasztókapoccsal úgy, hogy a forgódobra fél kilométer spárgát lehetett feltekerni; többféle farkat fabrikáltam az olyan sárkányoknak, amelyeknek több is kellett, és sok tucat sárkányt: kicsiket és nagyokat, meg olyat is, ami akrobatamutatványokat is tudott. Bent tároltam őket a pajtában, míg végül, amikor a gyűjtemény túlságosan nagyra nőtt, már a bicikliket is odakint kellett tartani egy viaszosvászon tető alatt.
Azon a nyáron sokat jártunk Esmereldával sárkányt eregetni. Neki odaadtam egy kisebb, egyzsinóros sárkányt, hogy azzal játsszon, amíg én a légiakrobatával ügyeskedtem. Az egyik dűne sziklacsúcsán állva azt játszottam, hogy a sárkányom lecsapott Esmerelda sárkányára, és elsüvített fölötte vagy alatta, esetleg zuhanórepülésben lebukott egészen a homokig, ahol vízszintesen, a föld fölött röptettem, lecsapta a korábban épített magas homokvárak tetejét, aztán megint felemelkedett, a leomló várakból ráragadt homokpermet csíkját húzva maga után. Bár nem ment egyhamar, és pár sárkány le is zuhant, egyszer még egy gátat is leromboltam a sárkányommal. Úgy csaptam le vele, hogy az egyik sarkával minden fordulónál eltalálta a gát tetejét, míg végül olyan mélyen bevágta a védőgát homokját, hogy a víz ki tudott folyni, majd gyorsan elöntötte az egész gátat meg a tövében épült falu homokházait.
Egy nap aztán ott álltam az egyik dűne csúcsán, nekifeszülve a sárkányba belekapó szél erejének: volt, hogy szorosan fogtam, máskor húztam, kitapogattam a szél erejét, igazítottam vagy fordítottam a két zsinegen; egyszer csak az egyik ilyen fordítás Esmerelda nyakára tekeredő hurokká változott. Az ötlet megszületett: a sárkányokat kell használni.
Higgadtan végiggondoltam, miközben úgy álltam ott, mint akinek a sárkány irányításához szükséges folyamatos számolgatáson kívül az égvilágon semmi nem jár a fejében; ésszerű megoldásnak tűnt. Ahogy gondolkoztam rajta, az ötlet önálló alakot öltött, mintegy virágba borult, és addig terjeszkedett, amíg végül azzá vált, ami a húgom nemeziseként jelent meg számomra. Jól emlékszem: elvigyorodtam, majd gyors és pontos mozdulatokkal lehoztam a sárkányt a gyomos terület, a víz, a homok és a parti hullámok fölé; széllel szemben beljebb húztam, aztán lebucskázott és lecsapott, majdnem elérve a kislányt, aki a dűne csúcsán ült, a saját, égbe futó zsinegét szorongatta, és olykor görcsösen rántott rajta egyet. Megfordult, elmosolyodott és felvisított, belehunyorogva a nyári fénybe. Én is felnevettem: ugyanolyan tökéletesen irányítom azt a dolgot odafent az égen és ezt itt, idelent az agyamban.
Építettem egy nagy sárkányt.
Olyan nagy volt, hogy be sem fért a pajtába. Régi alumínium sátorvasakból csináltam, amelyeket részben a padláson találtam már jóval régebben, részben pedig a városi szemétlerakóból szereztem. Maga a szövet először fekete műanyag zsákokból volt, de később kicseréltem sátorvászonra, amit ugyancsak a padláson találtam.
Madzag gyanánt nehéz narancsszínű horgászdamilt használtam, amelyet egy külön e célra készített forgódobra tekerve erősítettem az orsóhoz; az orsót is megerősítettem, és felszereltem egy orvosi mellkasfűzővel. A sárkány farka összetekert színes újságlapokból készült – a Fegyverek és lőszereket használtam, ami akkoriban járt nekem. A vászonra vörössel kutyafejet festettem, mert akkor még nem tudtam, hogy nem is vagyok Canis. Apám mondta még évekkel korábban, hogy a Kutya csillagjegyében születtem, mert épp a Sirius volt a fejünk fölött. Mindegy, a kutya egyébként is csak jelkép volt.
Egyik nap korán, rögtön napfelkelte után kimentem, jóval azelőtt, hogy bárki más felébredt volna. A pajtához siettem és kiszedtem a sárkányt, elmentem egy darabon a dűnék között, ott összeszereltem, levertem a földbe egy sátorpecket, odakötöttem hozzá a damilt, aztán egy ideig rövid pányván röptettem a sárkányt. Erőlködnöm kellett, jól megizzasztott még abban az enyhe szélben is, és a kezem még a strapabíró hegesztőkesztyűn keresztül is átforrósodott. Úgy döntöttem, a sárkány megfelel, és lehoztam.
Aznap délután, amikor – bár kissé felerősödve – még ugyanaz a szél fújt a sziget fölött, ki az Északi-tenger felé, Esmerelda meg én szokás szerint kimentünk, és megálltunk a pajtánál, hogy elvigyük a szétszerelt sárkányt. Jó messzire vittük a dűnék között, Esmerelda segített cipelni: engedelmesen szorította a zsineget és az orsót lapos kis melléhez, az akasztókapcsot zörgetve a forgódobon, amíg jócskán ki nem értünk a ház látótávolságából. Egy magas dűne tetején álltunk meg, amely a távoli Norvégia vagy Dánia felé biccentett; a fűszálak mind egy irányba mutattak, a szél úgy fésülte őket a perem fölé, mint a hajat.
Esmerelda virágokat keresett, amíg én az alkalomhoz illő ünnepélyes lassúsággal összeszereltem a sárkányt. Emlékszem, hogy fecsegett a virágoknak, mintha meg akarná győzni őket, hogy bújjanak elő, hadd tudja őket letépni, összegyűjteni és csokorba szedni. Séta közben a földre kuporodott, kúszott és beszélt; a szél az arcába fújta szőke haját. Én közben szereltem.
Végül elkészült a sárkány. Teljes díszben hevert a füvön, akár egy összeroskadt sátor: zöld a zöldön. A fölötte áramló szélben néha meg-meglibbent – pici, csapódó neszek; ilyenkor megmoccant, olyan volt, mintha élne, vicsorgott rajta a kutyapofa. Kibogoztam a narancsszínű damilszálakat; kötözgettem, kigabalyítottam egymásból a két szálat és a lezáró görcsöket.
Odahívtam Esmereldát. Markában apró virágokat szorongatott, és én türelmesen végigvártam, amíg egyesével leírta mindegyiket, saját neveket találva ki nekik, amikor elfelejtette vagy soha nem is tudta az igazit. Elfogadtam a százszorszépet, amit kegyesen nekem ajándékozott, és bal oldali zubbonyzsebem gomblyukába tűztem. Elmondtam neki, hogy összeszereltem az új sárkányt, és hogy segíthet kipróbálni a szélben. Izgatott lett, ő akarta fogni a zsinegeket. Azt mondtam neki, lehet róla szó, de természetesen az enyém a végső irányítás. Közben a virágokat is fogni akarta; azt mondtam, talán meg lehet oldani.
Amikor meglátta, mekkora a sárkány és a ráfestett vérszomjas kutyus, Esmerelda álmélkodva sikongatott. A sárkány úgy hullámzott a szél borzolta fűben heverve, mint egy nyugtalan rája. Megtaláltam a fő irányítózsinegeket, és odaadtam őket Esmereldának, megmutatva neki, hogyan és hol kell őket tartani. Mondtam, hogy csináltam két hurkot a csuklójának, nehogy kicsússzon a kezéből. Átdugta a kezét a fonott damilhurkokon, szorosan markolva az egyik zsineget; másik kezével tarka virágcsokrát és a másik madzagot szorongatta. Összefogtam a nálam lévő zsinegeket, és összehurkolva odavittem őket a sárkányhoz. Esmerelda fel-alá ugrándozva kérlek, hogy siessünk és repítsük már fel a sárkányt. Utoljára még körbenéztem, aztán csak a sárkány felső végét kellett egy kis rúgással felfelé döccenteni, hogy belekapjon a szél és felemelkedjen.
Visszafutottam unokatestvérem mögé, miközben egyre fogyott a zsineg lazán lecsüngő része, amely elválasztotta őt a sebesen emelkedő sárkánytól.
A sárkány úgy tört fel a magasba, mintha megvadult volna; farka olyan zajjal emelkedett a levegőbe, mint a széthasadó kartonpapír. Megrázta magát, leffegett és csattant egyet. Kiterjesztette farkát, és megfeszítette üreges csontjait. Esmerelda mögé álltam, és közvetlenül az ő kis szeplős könyöke mögött tartottam a zsinegeket, várva, mikor jön a rántás. A zsinegek megfeszültek, és már itt is volt. Erősen meg kellett vetnem a lábamat, hogy talpon maradjak. Beleütköztem Esmereldába, aki felvisított. Amikor megfeszült a damil az első, brutális rángatástól, elengedte a zsinegeket; álltában hátrapillantott felém és felbámult az égbe, miközben én azon erőlködtem, hogy irányítani tudjam azt az erőt ott felettünk. Még mindig szorongatta a virágait, és ahogy a zsinegeket rángattam, a hurkok úgy mozgatták a karját, mint egy marionettbábuét.
Az orsó a mellkasomhoz szorult, maradt egy kis laza zsineg közte és a kezem között. Esmerelda még utoljára visszafordult és rám nézett, felvihogott; visszanevettem rá. Aztán elengedtem a zsinegeket.
Az orsó ütése a dereka fölött érte; felvinnyogott. Aztán, ahogy a zsinegek húzták és a két hurok megszorult a csuklóján, már nem állt a lábán. Hátratántorodtam, részben azért, hogy ne legyen gond, ha valaki esetleg mégis néz bennünket, részben mert elvesztettem az egyensúlyomat, amikor elengedtem az orsót. Én lefelé, a földre zuhantam, miközben Esmerelda felfelé emelkedett, örökre maga mögött hagyva a földet. A sárkány egyre csak leffegett és csattogott, leffegett és csattogott, ahogy felemelte a kislányt a levegőbe, orsóstul-mindenestül. Egy pillanatig hanyatt fekve néztem, aztán felkeltem és utánarohantam, amilyen gyorsan csak bírtam, persze csak mert tudtam, úgysem tudom utolérni. Esmerelda sikítozott és teljes erőből kalimpált a lábával, de a könyörtelen damilhurkok nem eresztették a csuklóját a szorításukból, a sárkány már ott lebegett a szél hatalmas torkában, és most már akkor sem tudtam volna elérni az unokahúgomat, ha valóban akarom.
Rohantam, ahogy a lábam bírta, leugrottam egy dűnéről, legurultam a partra, és figyeltem az aprócska, izgő-mozgó alakot, ahogy a sárkány elragadta és egyre magasabbra emelkedett. Még épp hallottam a kiáltásait és sikolyait: vékonyka, keserves nyöszörgés a szélben. Elvitorlázott a homok és a sziklák fölött, ki a tengerre, miközben én felvillanyozva rohantam utána odalent, és figyeltem a rúgkapáló lábacskái alatt bukdácsoló, beakadt orsót. Ruhája, lebegő virág, szétterült körülötte a szélben.
Egyre csak emelkedett, én is rohantam tovább, de a szél és a sárkány már rég lehagyott. Keresztülsprinteltem a tengerpart fodrozódó pocsolyáin, aztán térdig be a tengerbe. Ekkor történt, hogy valami, ami első látásra szilárd halmazállapotúnak tűnt, de aztán darabokra hullt, elvált Esmereldától és szétoldódva zuhanni kezdett. Először azt gondoltam, összepisilte magát, de aztán megláttam az égből aláhulló virágokat: úgy potyogtak a tengerbe, mint egy különös eső.
Kijjebb gázoltam a sekély vízben, amíg elértem őket; összeszedtem, amennyit tudtam, és a leszüretelt terméssel a kezemben felnéztem, ahogy Esmerelda és a sárkány útnak indult az Északi-tenger felé. Eszembe jutott: még az is lehet, hogy átkel azon a rohadt tengeren, mielőtt elül a szél, de úgy véltem, még ha így lesz is, én megtettem minden tőlem telhetőt, és nem esett csorba a becsületemen.
Figyeltem, ahogy egyre zsugorodik, aztán megfordultam és hazaindultam.
Tudtam, hogy három haláleset a közvetlen környezetemben négy év leforgása alatt enyhén szólva is gyanús, és gondosan megterveztem a reakciómat. Nem rohantam egyenesen haza, hanem visszamentem a dűnék közé, és csak ültem ott, kezemben a virágokkal. Énekelgettem magamnak, meséket költöttem, megéheztem, egy kicsit hemperegtem a homokban, a szemembe dörzsöltem egy kis homokot, és általában véve is próbáltam lelkileg ráhangolni magam, hogy hitelesen alakíthassam a szörnyű lelkiállapotban lévő kissrácot. Még akkor is ott ültem a tengert bámulva, amikor kora este rám talált az erdészeti vállalat egyik fiatal alkalmazottja, aki a városban lakott.
Ő is tagja volt annak a keresőbrigádnak, amelyet Diggs toborzott össze, miután apám és a rokonok hiányolni kezdtek bennünket, hiába kerestek, majd hívták a rendőrséget. A fiatal férfi a dűnék csúcsait járta végig, közben fütyörészett, és – mintegy mellékesen – botjával nagyokat sózott a nád- és fűcsomókra.
Úgy viselkedtem, mintha ott se lenne. Magam elé meredtem, reszkettem és a virágokat szorongattam. Apám és Diggs is megjelent, miután a fiatalember riadóláncban elindította az üzenetet a dűnéket átfésülő brigád tagjainak, de még akkor is úgy tettem, mintha ott se lennének. Végül már többtucatnyian álldogáltak körülöttem, engem fürkészve, kérdezősködve, a fejüket vakarva, az órájukat nézve és bámészkodva. Úgy viselkedtem, mintha ott se lennének. Megint sorba rendeződtek, és Esmerelda után kezdtek kutatni, miközben engem visszavittek a házba. Levessel kínáltak, és bár iszonyúan kívántam, rá se néztem; a nekem feltett kérdésekre adott válaszom katatón hallgatás és üres tekintet volt. Kivörösödött arcú és könnyes szemű nagybátyám és nagynéném jól megráztak, de akkor is úgy viselkedtem, mintha ott se lennének. Végül aztán az apám felvitt a szobámba, levetkőztetett és ágyba dugott.
Egész éjjel ott volt a szobámban valaki, de akár az apám volt az, akár Diggs, akár másvalaki, magamat és őket sem hagytam aludni egyetlen percre sem: egy ideig csendesen feküdtem, alvást színlelve, aztán teljes erőből felordítottam, kiestem az ágyból és hánytam-vetettem magam a padlón. Valaki mindannyiszor felvett, gyengéden megsimogatott és visszadugott az ágyba. Mindannyiszor úgy tettem, mint aki elalszik, és pár perc múlva megint kitört a roham. Ha bármelyikük is hozzám szólt, csak feküdtem reszketve az ágyban, süketen és némán bámulva rájuk.
Hajnalig csináltam ezt, amikor a keresőbrigád Esmereldátlanul tért vissza, aztán már nem bántam, ha elalszom.
Egy hétig tartott, mire felépültem; életem egyik legjobb hete volt. Eric visszajött az iskolai hajókirándulásról, és miután ő megjött, valamennyit már beszéltem; először csak hülyeségeket, később összefüggéstelen foszlányokat arról, hogy mi történt, de ezt mindig hisztérikus roham és katatónia követte.
A hét közepe táján rövid időre beengedték hozzám Dr. MacLennant, miután Diggs lesöpörte apám tiltakozását, aki nem volt hajlandó hozzájárulni ahhoz, hogy ne ő végezzen rajtam orvosi vizsgálatot. Még így is ott maradt a szobában, fenyegető és gyanakvó tekintettel, megbizonyosodva róla, hogy a vizsgálat nem lép túl bizonyos kereteken; én örültem, amikor nem engedte az orvosnak, hogy mindenhol megnézzen, és hálából egy kicsit kevésbé összefüggéstelenül kezdtem beszélni.
A hét végére időnként még mindig produkáltam egy-egy hamis rémálmot, előfordult, hogy hirtelen nagyon elcsendesedtem és reszketni kezdtem, de egyre jobban ettem, és a legtöbb kérdésre készségesen válaszoltam. Ha Esmereldáról kellett beszélni, vagy arról, ami vele történt, az még egy ideig mini-rohamokat, sikoltozást és teljes bezárkózást idézett elő, de apám és Diggs hosszadalmas és türelmes faggatására végül elmondtam nekik azt, amit szándékom szerint tudniuk kellett: a nagy sárkány; Esmerelda belegabalyodik a zsinegekbe; én próbálok segíteni, de az orsó kicsúszik a kezemből; kétségbeesetten rohanok; aztán minden elsötétül.